Nem szívesen hallunk ilyesmit, pedig tény, hogy az emberiség története megírható úgy is, mint a népirtások története. Hordák tíz- és százezreit, törzsek, etnikumok, városállamok, államok sokaságát pusztították el háborúk, inváziók és környezeti katasztrófák. Közülük a legtöbb nyomtalanul tűnt el vagy alig hagyott nyomot maga után. Alig hagyott mást, mint néhány eszközt, betört koponyát, temetkezési helyet, homokba süllyedt romokat. A kiváló angol történész, Arnold Toynbee (1972) két tucat civilizációt sorol fel, amelyek többsége szinte nyomtalanul merült feledésbe. Az indus, az égei, a hettita, a sumer és akkád, a szíriai, az egyiptomi, a hellenisztikus, az iráni és így tovább.
A háborúkat a huszadik századig gyakran kísérte népirtás. A „Jaj a legyőzötteknek!” elve újra és újra érvényesült. Babilon és Sumer, Karthágó és Róma bukását, a nagy népvándorlásokat, a mongol és a török inváziókat, Észak-, Közép- és Dél-Amerika meghódítását, Afrika gyarmatosítását (előbb az arabok, majd később az európaiak által) mind népirtások kísérték. A gyarmatosítás utáni háborúk Kongóban és Kambodzsában, Szomáliában, Luandában, Szudánban és másutt mind a népirtások jegyében folytak és folynak. „Nem maradt ördög a pokolban. Mindannyian Luandában vannak” – jegyezte meg az ottani vérfürdő egyik szemtanúja. A civilizációjával és civilizáltságával kérkedő Európa talán még mindezeknél rosszabbul vizsgázott a huszadik században. Két világháborúval, az orosz és a balkáni polgárháborúkkal, a haláltáborokkal. „Nem a háború volt ennek a századnak a legnagyobb gyilkosa” – írja R. J. Rummel (1986), s David Walsh (1990) azt fűzi ehhez hozzá, hogy a huszadik században a parancsuralmi rendszerek százmillió embert öltek meg azokon kívül, akik a háborúkban vesztek el.
Mondhatja-e bárki, hogy ezeknek az áldozatoknak otthonuk volt ez a világ? Otthona volt-e ez az univerzum annak a sok millió asszonynak és gyereknek, fiatalnak és öregnek, akinek kínhalált kellett halnia a haladásnak e dicsőséges századában? (Emberi kaland 27-28. o.)