Hóvihar. Bizonyára voltak hősies helytállások és voltak szomorú mulasztások. Volt sok emberi szenvedés, sok kétségbeesés, sok szép segítőkészség, egymással törődés. Lehet, hogy jól vizsgáztunk, lehet, hogy többet is tehettünk volna.
Valamiről azonban, vagy pontosabban valakikről megfeledkeztünk. Azokról a hónapos bárányokról, birkákról, malacokról, marhákról, akik két nap és két éjszaka ott voltak beszorítva, étlen-szomjan a jéghideg kamionokba, akik megsebesültek, akik mentéskor utoljára maradtak. Akik, ha megindul a forgalom, elindulnak végső állomásuk, az olasz vágóhidak felé.
De hisz nem feledkeztünk-e meg az ártatlan állatok, lovak százezreiről, akik miattunk, a mi világháborúnk rettenetes évei alatt fagytak meg, sebesültek meg, haltak kínhalált? És nem próbáljuk újra elhessegetni magunk elől az éhen és szomjan haló, kétségbeesett, a halállal küszködő, kivert kóbor kutyák és macskák rettenetes képét?
Nem esszük-e meg jóízűen a libák, kacsák, csirkék, disznók millióit, akiket születésüktől fogva szűk ketrecekbe zsúfoltak be, és akik egész életükben egyetlen lépést sem tehettek abban a természetben, amelybe bele kellett volna születniük?
De hát min csodálkozunk? Van-e annál nagyobb képtelenség, butaság, gonoszság, hogy az emberek ártatlan állatok millióit áldozták fel – és sokfelé áldozzák fel még ma is -- azért, hogy megszabaduljanak saját bűneiktől? A bárányok nyakát nyisszantják el, hogy mentsék a saját irhájukat.
Eredendő bűnünket, ha van ilyesmi, itt is kell, kellene keresnünk.
Mindenestere jó volna tudni, hogy homo sapiens-e az ember, vagy homo stupidus et brutalis?