Hankiss

„Nem értem, hogy az emberek miért félnek az új eszméktől. Én a régiektől félek.” (John Cage)

      Történelem

      2013.04.02. 20.16 - helem

       

               "A történelem azoknak a hazugságoknak az összessége,

                                   amelyekben megegyeztünk”

      – mondta állítólag Napóleon.

      Nem járt messze az igazságtól. Csak annyit jegyzek meg, hogy az okos nemzetek olyan hazugságokban egyeznek meg, amelyek előre viszik, lendítikországukat.

      A mi hazugságaink mintha túlontúl gyakran sántítanának. És ráadásul nem előre, hanem inkább visszafelé húznak.  

      Happy ending

      2013.03.26. 20.13 - helem

      Orson Welles mondta egyszer:

                       Hogy van-e happy ending vagy nincs, az csak azon múlik, 

                                     hogy hol hagyod abba a történetet.

      Igaza van. A baj csak az, hogy a mi személyes történetünket nem mi hagyjuk abba, hanem az élet.

      Hiba kiigazítás

      2013.03.26. 10.49 - helem

       

       

      A Népszabadság március 16-17.-i számának hétvégi mellékletében jelent meg egy cikkem „Mi történt velünk?” címmel. A cikk elején az évszám hibás.

                                A helyes évszám: 2002.

                                     

      Eredendő bűn

      2013.03.23. 19.34 - helem

       

      Hóvihar. Bizonyára voltak hősies helytállások és voltak szomorú mulasztások. Volt sok emberi szenvedés, sok kétségbeesés, sok szép segítőkészség, egymással törődés. Lehet, hogy jól vizsgáztunk, lehet, hogy többet is tehettünk volna.

      Valamiről azonban, vagy pontosabban valakikről megfeledkeztünk. Azokról a hónapos bárányokról, birkákról, malacokról, marhákról, akik két nap és két éjszaka ott voltak beszorítva, étlen-szomjan a jéghideg kamionokba, akik megsebesültek, akik mentéskor utoljára maradtak. Akik, ha megindul a forgalom, elindulnak végső állomásuk, az olasz vágóhidak felé.  

      De hisz nem feledkeztünk-e meg az ártatlan állatok, lovak százezreiről, akik miattunk, a mi világháborúnk rettenetes évei alatt fagytak meg, sebesültek meg, haltak kínhalált? És nem próbáljuk újra elhessegetni magunk elől az éhen és szomjan haló, kétségbeesett, a halállal küszködő, kivert kóbor kutyák és macskák rettenetes képét?  

      Nem esszük-e meg jóízűen a libák, kacsák, csirkék, disznók millióit, akiket születésüktől fogva szűk ketrecekbe zsúfoltak be, és akik egész életükben egyetlen lépést sem tehettek abban a természetben, amelybe bele kellett volna születniük?

      De hát min csodálkozunk? Van-e annál nagyobb képtelenség, butaság, gonoszság, hogy az emberek ártatlan állatok millióit áldozták fel – és sokfelé áldozzák fel még ma is -- azért, hogy megszabaduljanak saját bűneiktől? A bárányok nyakát nyisszantják el, hogy mentsék a saját irhájukat.

      Eredendő bűnünket, ha van ilyesmi, itt is kell, kellene keresnünk. 

      Mindenestere jó volna tudni, hogy homo sapiens-e az ember, vagy homo stupidus et brutalis?

       

       

      Élet és sors 2

      2013.03.19. 10.09 - helem

       

      Az élet események esetleges sorozata. Életünk első percétől fogva peregnek, zakatolnak a történések, kanyarognak, csörgedeznek, míg végül megállíthatatlanul belefutnak az ismeretlenbe. De közben, a mélyben, észrevétlenül, láthatatlanul kirajzolódik az ember sorsa, mint Dorian Gray sorsa azon a bizonyos arcképen.

      Az élet önmagában formátlan, esetleges, befejezéstelen, mint egy félbehagyott mondat. Sorssá akkor lényegül át, ha ez a látszólag esetleges eseménysor az emberlétnek egy sajátos ívét, alakzatát rajzolja ki: ha sugározni kezd, ha valamit elmond, elárul az emberi Létről.

      Hadd adjak erre néhány példát, találomra válogatva mítoszokból, irodalomból, a történelmi valóságból. Oidipusznak például Sorsa volt: a hatalom csúcsáról a mélybe zuhanó ember, a bűnt és tisztátalanságot elviselni képtelen ember sorsa. – Antigonénak Sorsa volt: a szent eszméért a halált is vállaló ember sorsa. – Nagy Sándornak Sorsa volt: a világot meghódító ifjú vezér, akit senki sem tudott legyőzni, s akit hatalma s dicsősége csúcsán, harminckét éves korban, egy ostoba betegség győzött le.– Hamletnek sorsa volt: a sarkából kizökkent világot, erkölcsi világrendet helyre állítani akaró, s e küzdelemben elpusztuló hős sorsa.

      Julien Sorel sorsa: a világ ellen lázadó ifjú ember bukása. – Madame Bovary: az élet teljességét a szerelemben kereső asszony fájdalmas csalódása és pusztulása. Traviata: önmagát szerelméért feláldozó nő szenvedése és halála. – A Godot-ra várva két szerencsétlen hősének, Estragonnak és Vladimirnak is sorsa volt: a világ, a civilizáció összeomlása után az izzó vagy fagyos pusztában vándorló ember sorsa. – O’Neill Elektrája: a gyászt elviselni nem tudó, vergődő ember sorsa. – A Nem félünk a farkastól George-a és Marthája: az életük legnagyobb kincsét, értelmét elvesztett, egymással sem élni sem halni nem tudó két ember sorsa. – Blanche: az élet durvaságát és kegyetlenségét elviselni képtelen, egy igazabb létet hiába kereső, érzékeny és törékeny emberi lény küzdelme és pusztulása. – Hans Castorp: a szellem nagyszerűségét és hívságát, lebegését és sárba tipródását átélő fiatalember sorsa.– Scott kapitány: hősi küzdelem a cél eléréséért, majd utolsó pillanatban elbukás a cél előtt. – Petőfi Sándor, akinek a „Sors teret nyitott”, fényes tehetséget kölcsönzött, majd egy kukoricaföldön egy kozák lándzsájával halálra sebzett. – Nietzsche, az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója, aki élete utolsó másfél évtizedét zavarodott elmével, egy szobába zárva élte le, barátaihoz címzett, őrült leveken kívül semmit sem írva. – Radnóti: a tündöklően tehetséges ifjú ember kegyetlen, értelmetlen és fájdalmas pusztulása. – Diana hercegnő tündöklése és tragikus halála. – Einstein, a világ egyik legnagyobb tudósa, aki 26 éves korában felfedezte a világegyetem egyik legnagyobb titkát, majd élete végéig, negyven éven át, hiába kereste a „végső megoldást”, az univerzum törvényeit egyetlen képletbe foglaló végső egyenletet...

      Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy életünk mindannyiunknak van (ameddig van), Sorsa viszont csak annak van, akinek az élete valamiféle jelentést kap – az emberlétről valami fontosat mond el önmagának vagy azoknak, akik képesek a hallásra. Példázza az emberi lét tragikus törékenységét vagy gyönyörű felívelését, esendőségét vagy nagyszerűségét, a szerencse forgandóságát, valami nagy emberi győzelmet vagy kudarcot, az emberi élet kiteljesedését…

                                                                                             (Részlet a "Proletár reneszánsz" című kötetből)

      A zene

      2013.03.15. 10.08 - helem

       

       

      Hogy megvédjük magunkat ebben a világban, nemcsak mítoszokkal és vallásokkal, gondolatokkal és hiedelmekkel vesszük körül magunkat. Hanem zenével is. Hangokkal és ritmusokkal, dallamokkal és harmóniával. A zene is véd minket egy idegen világban. Betölti a körülöttünk lévő űrt; a csend félelmetes ürességét. Fütyörészünk éjjel az erdőben, hogy ne féljünk, és ne legyünk olyan védtelenek a sötétben. Afrikai törzsek a dobok ritmikus morajlásával töltik ki az ürességet maguk körül. Amikor énekelünk, akkor az énekhang hullámai töltik ki a teret körülöttünk. Egy walkmannel az övünkön és egy fülhallgatóval a fejünkön kizárjuk a valóságos világot; gyalogolhatunk egy félelmetes metropolis legzajosabb utcáján, közben mégis a zene és a harmónia világának közepén érezhetjük magunkat. Körülvesz minket a dallamok és ritmusok láthatatlan védőburka. Amikor a zene elhallgat, a nemlét és a csend birodalma vesz újra körül minket.

       

      Népirtások

      2013.03.12. 09.59 - helem

       

      Nem szívesen hallunk ilyesmit, pedig tény, hogy az emberiség története megírható úgy is, mint a népirtások története. Hordák tíz- és százezreit, törzsek, etnikumok, városállamok, államok sokaságát pusztították el háborúk, inváziók és környezeti katasztrófák. Közülük a legtöbb nyomtalanul tűnt el vagy alig hagyott nyomot maga után. Alig hagyott mást, mint néhány eszközt, betört koponyát, temetkezési helyet, homokba süllyedt romokat. A kiváló angol történész, Arnold Toynbee (1972) két tucat civilizációt sorol fel, amelyek többsége szinte nyomtalanul merült feledésbe. Az indus, az égei, a hettita, a sumer és akkád, a szíriai, az egyiptomi, a hellenisztikus, az iráni és így tovább.

      A háborúkat a huszadik századig gyakran kísérte népirtás. A „Jaj a legyőzötteknek!” elve újra és újra érvényesült. Babilon és Sumer, Karthágó és Róma bukását, a nagy népvándorlásokat, a mongol és a török inváziókat, Észak-, Közép- és Dél-Amerika meghódítását, Afrika gyarmatosítását (előbb az arabok, majd később az európaiak által) mind népirtások kísérték. A gyarmatosítás utáni háborúk Kongóban és Kambodzsában, Szomáliában, Luandában, Szudánban és másutt mind a népirtások jegyében folytak és folynak. „Nem maradt ördög a pokolban. Mindannyian Luandában vannak” – jegyezte meg az ottani vérfürdő egyik szemtanúja. A civilizációjával és civilizáltságával kérkedő Európa talán még mindezeknél rosszabbul vizsgázott a huszadik században. Két világháborúval, az orosz és a balkáni polgárháborúkkal, a haláltáborokkal. „Nem a háború volt ennek a századnak a legnagyobb gyilkosa” – írja R. J. Rummel (1986), s David Walsh (1990) azt fűzi ehhez hozzá, hogy a huszadik században a parancsuralmi rendszerek százmillió embert öltek meg azokon kívül, akik a háborúkban vesztek el.

      Mondhatja-e bárki, hogy ezeknek az áldozatoknak otthonuk volt ez a világ? Otthona volt-e ez az univerzum annak a sok millió asszonynak és gyereknek, fiatalnak és öregnek, akinek kínhalált kellett halnia a haladásnak e dicsőséges századában?                                                                         (Emberi kaland 27-28. o.)

       

      Ne essünk kétségbe!

      2013.03.05. 19.51 - helem

       

      Frank Boreman, az Eastern Airlines vezérigazgatója mondta valamikor, valahol:

              A kapitalizmus csőd nélkül olyan, mint a kereszténység pokol nélkül.

       De azért ahogy a pokol létének, úgy gazdaságaink csődjének sem kellene különösebben örülnünk.

      Vannak országok ...

      2013.03.01. 19.37 - helem

      Vannak országok…

      Nem hiszem, hogy Magyarország mindig sereghajtó marad Európában. A világ változik. Mi is változhatunk. Annyi elfecsérelt, áttehetetlenkedett, átveszekedett, átaludt évtized után talán felébredünk, észhez térünk. Jó lenne.

      Voltam Máltán. Jó egy olyan országot látni, amely működik. Ahol rend van, és előbbre jutás van. Ahol pontosan járnak az autóbuszok és kompok, tiszták az utcák; ahol az eső minden cseppjét ciszternákba gyűjtik, hogy a ezen a kopár szigeten is teremhessen a zöldség, a gyümölcs; ahol kevés a kirívó, szemérmetlen gazdagság és nincs senyvedő mélyszegénység; ahol az emberek a maguk laza, nemtörődöm módján jól érzik magukat és büszkék a maguk karthágói, római, normann, arab, Anjou, aragóniai és angol múltjára.

      Nem hiszek semmiféle végzetben.  S különösen nem abban, hogy egy országra valamiféle átok, végzet súlyosodna. Persze vannak szerencsésebb és szerencsétlenebb országok. De nálunk még a törökhódoltság sem volt végzetszerű csapás. Ha uralkodóink s uraink az ország sorsával törődtek volna, akkor komoly esély lett volna a török megállítására az ország déli határán. Ahogy Erdélyben, s még inkább Bécs magasságában megtört támadásuk lendülete. Még száz éve sincs, hogy a csehek vagy a finnak elnyerték függetlenségüket, mégis többre vitték, mint mi. Miért?

      Most sincs mentségünk arra, hogy az elmúlt évtizedben leszakadóban vagyunk Európáról.

       

       

      Szabadság

      2013.02.26. 19.25 - helem

       

      George Orwell írja valahol:

       Ha az a szó, hogy szabadság bármit is jelent,

      akkor azt jelenti,

      hogy megmondjuk az embereknek azt,

      amit nem akarnak hallani.

                                                                                    (Ami persze nem jelenti azt ,

                                                                                  hogy mindig nekünk van igazunk.)

       

      Bemutatkozás

      Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim,
      Kérem, ne számítsanak valami nagyon komoly és komolykodó blogra.
      Gondolkodni és játszani akarok. Úgy is mondhatnám, hogy játszani akarok a gondolatokkal, az emberekkel, a világgal, a szavakkal, az élet fontos és nem annyira fontos kérdéseivel, triviális és tragikus mozzanataival. Megkérdezem majd azt is, hogy vajon miért olyan a borospohár alakja, amilyen, de azt is, hogy hol s miért futott az ország sorsa vakvágányra- Vagy azt, hogy vajon lehet-e választ adni egy nagyon nehéz kérdésre. Arra, hogy: Mi lehet az emberi élet értelme?
      Vagyis leírom mindazt, ami éppen eszembe jut, vagy eszembe se jut.