Van egy hatékony módszere annak, hogy az ember elhessegesse élete végső értelmetlenségének gyanúját. Az élet hiányzó (vagy ismeretlen) értelme helyett célokat tűz ki maga elé, s amikor az egyiket elérte, máris kitűzi a következőt. Olyan ez, mint amikor valaki egy csónakban ül, nincs evezője, s hogy haladjon, egy horgonyt dob mindig előre, majd utána húzza a csónakot s magát; majd a horgonyt újra előbbre lódítja; és így tovább.

Leérettségizem --- jó munkát keresek ---  lakásra gyűjtök --- megházasodom ---      a gyerekeket felnevelem --- a pályámon elérem kitűzött céljaimat … Vagy még kisebb célokkal húzom magam nap mint nap előre. Megyek a meccsre -- a heti kártyapartira --- megyek az orvoshoz --- holnap iszom egy pohár sört ---megmetszem az almafákat --- és…

 A baj csak az, hogy eljöhet az idő, amikor már nincs hova dobja az ember a horgonyt, mert kezd kinyílni előtte az elmúlás szakadéka. Megfordulhat, megpróbálhatja visszadobni a horgonyt a múltba, megkísérelhet távolodó, jelentéssel, értelemmel teli emlékeibe kapaszkodni, de aztán kiesik a kezéből a horgony lánca. Sodródik az ismeretlenbe.

Ez persze így túlságosan komoran hangzik. Van azonban ennek a veszélyes sodródásnak egy mulatságosabb változata is.

Gyerekkoromban olvastam egy regényt, ha jól emlékszem, az volt a címe, hogy Egy komisz kölök naplója. Történt egyszer, hogy ez a komisz gyerek kelekótya módon csónakba ült, és észre sem vette, hogy a folyó egyre gyorsabban kezdi sodorni lefelé. Mire észbe kapott, már hallhatta a Niagara-vízesés közelgő moraját, ami egyre inkább robajjá erősödött. A parton állók rémülten és tehetetlenül figyelték a drámát.

 Az utolsó másodpercben azonban megpillantottak a vízeséstől néhány méterre egy a folyó fölé kifeszített drótkötelet, amelyen történetesen épp akkor billegett át egy bátor kötéltáncos, aki, észrevéve a gyereket, az utolsó pillanatban, mielőtt a csónak lezúdult volna a vízesésen, elkapta a karját, felemelte magához, és kisétált, kiegyensúlyozott vele a partra, a bámészkodó tömeg üdvrivalgásának közepette.

 A baj csak az, hogy a mi életünk vízesései fölött nem föltétlen feszülnek ragyogó drótkötelek.