Költői kérdés. Hát persze, hogy szabok akartunk és akarunk lenni. De azért nem árt tudnunk, hogy a szabadság nem olyan gyermekien egyszerű dolog, mint gondolnánk. Meg kell fizetni annak az árát, ha az ember a rabságból a szabadságba akar átlépni. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy kis történetet.
Jól emlékszem arra a csípősen hideg novemberi reggelre Nyugat-Berlinben, 1989-ben, amikor több száz japán és amerikai turista között én is ott álltam a berlini fal egyik megnyitott kapujánál és vártam, hogy érkezzenek az első látogatók Kelet-Berlinbôl. Az első családok – elvágólag két szülő és két gyerek -- nagysokára fel is tűntek a reggeli ködben, a kelet-német ipar nyomorúságos zöldes és kékes, sárgás és barnás pufajkáiban, nadrágjaiban és cipőiben, az elmaradhatatlan hátizsákkal a hátukon. Zarándokútjuk első stációjaként kötelességtudóan sorba álltak az angol hadsereg egyik mozgó konyhája előtt, ahol kiskatonák a kelet-németek számára ihatatlan, vízből-tejből kotyvasztott teát kínáltak nekik műanyag poharakban. Kötelességtudóan megitták meg, vagy próbálták észrevétlenül kiönteni e kotyvalékot. Tíz-húsz méterrel arrább újra sorba álltak egy Mercedes-Benz kisteherautó előtt, amelyből egy snájdig eladó Mercedes-Benz luxusautók brosúráit osztogatta ezeknek a boldog vagy boldogtalan Trabant és Wartburg tulajdonosoknak. Ezek után autóbuszra szállhattak, amely ingyen – Berlin város ajándékaként -- bevitte őket Nyugat-Berlin központjába, a Kurfürstendammra. Alighogy leszálltak, maris újra sorba kellett állniuk, mert itt meg műanyag csajkákban bablevest osztottak nekik. (Máig sem tudom, miért hitték a nyugat-berliniek, hogy a kelet-berliniek az éhhalál küszöbén állnak.) Kötelességtudóan leültek a járda szélére, és kanalazták a bablevest, biztosítva vendéglátóikat, hogy ez a nyugat-német bableves sokkal jobb bableves, mint a kelet-nemet bableves (csak később derült ki, hogy a leves voltaképpen amerikai katonai konzerv bableves volt).
Közben a vasárnap reggeli, elegáns korzózó tömeg ott keringett körülöttük, és úgy bámulta őket, mint valami más bolygóról idekerült különös, ember formájú, de azért mégsem egészen emberi lényeket. Ezek után immár negyedszer sorba állhattak, ezúttal a száz márkájukért, amely a nyugat-németek bőkezűségéből mindegyiküknek járt, majd elkezdődött vándorlásuk a nyugati világ egyik legdrágább és legpompásabb vásárló negyedében. Járták az utcákat és üzletközpontokat, húzva-cipelve-egzecíroztatva gyerekeiket, egyre kimerültebben s reménytelenebbül, kezükben szorongatva zsugorodó száz márkájuk maradványait. Este, midőn hazaindultak, immár gyalog, mert a buszok nem kerültek elő, kielégületlenül és megalázva tűntek el a fal nyílásán keresztül az esti ködben. Egyetlen nap leforgása alatt forradalmárokból szegény rokonná vedlettek, akik egy nap alatt rá kellett, hogy jöjjenek, hogy elvesztettek negyven évet az életükből.
És nemcsak ők, hanem Kelet-Európa valamennyi társadalma elvesztette ezt a negyven évet, és elvesztette azonosságtudatát, méltóságát, önbecsülését. Elveszettük alibinket, hogy rabok, és az a jóleső tudatunkat, hogy mártírok voltunk hosszú ideig. Újabb identitás után kelett nézniük, az önbecsülés, az emberi méltóság újabb forrásai után, egy ismeretlen és új világban.
Szerencsére mindez már a múlté. Vagy mégsem? Tudtunk élni azzal a nem könnyen elsajátítható szabadsággal, aminek a lehetősége 1989-ben nyílt meg előttünk? Szabad és felelősségteljes polgárok országa vagyunk már? Vagy bennünk van még évszázados szolgaságunk szorongása, alázata, indulata, bénasága?
Igen, a tejes-vizes teát talán ingyen adják. De a szabadságot nem.
