Az élet események esetleges sorozata. Életünk első percétől fogva peregnek, zakatolnak a történések, kanyarognak, csörgedeznek, míg végül megállíthatatlanul belefutnak az ismeretlenbe. De közben, a mélyben, észrevétlenül, láthatatlanul kirajzolódik az ember sorsa, mint Dorian Gray sorsa azon a bizonyos arcképen.
Az élet önmagában formátlan, esetleges, befejezéstelen, mint egy félbehagyott mondat. Sorssá akkor lényegül át, ha ez a látszólag esetleges eseménysor az emberlétnek egy sajátos ívét, alakzatát rajzolja ki: ha sugározni kezd, ha valamit elmond, elárul az emberi Létről.
Hadd adjak erre néhány példát, találomra válogatva mítoszokból, irodalomból, a történelmi valóságból. Oidipusznak például Sorsa volt: a hatalom csúcsáról a mélybe zuhanó ember, a bűnt és tisztátalanságot elviselni képtelen ember sorsa. – Antigonénak Sorsa volt: a szent eszméért a halált is vállaló ember sorsa. – Nagy Sándornak Sorsa volt: a világot meghódító ifjú vezér, akit senki sem tudott legyőzni, s akit hatalma s dicsősége csúcsán, harminckét éves korban, egy ostoba betegség győzött le.– Hamletnek sorsa volt: a sarkából kizökkent világot, erkölcsi világrendet helyre állítani akaró, s e küzdelemben elpusztuló hős sorsa.
Julien Sorel sorsa: a világ ellen lázadó ifjú ember bukása. – Madame Bovary: az élet teljességét a szerelemben kereső asszony fájdalmas csalódása és pusztulása. Traviata: önmagát szerelméért feláldozó nő szenvedése és halála. – A Godot-ra várva két szerencsétlen hősének, Estragonnak és Vladimirnak is sorsa volt: a világ, a civilizáció összeomlása után az izzó vagy fagyos pusztában vándorló ember sorsa. – O’Neill Elektrája: a gyászt elviselni nem tudó, vergődő ember sorsa. – A Nem félünk a farkastól George-a és Marthája: az életük legnagyobb kincsét, értelmét elvesztett, egymással sem élni sem halni nem tudó két ember sorsa. – Blanche: az élet durvaságát és kegyetlenségét elviselni képtelen, egy igazabb létet hiába kereső, érzékeny és törékeny emberi lény küzdelme és pusztulása. – Hans Castorp: a szellem nagyszerűségét és hívságát, lebegését és sárba tipródását átélő fiatalember sorsa.– Scott kapitány: hősi küzdelem a cél eléréséért, majd utolsó pillanatban elbukás a cél előtt. – Petőfi Sándor, akinek a „Sors teret nyitott”, fényes tehetséget kölcsönzött, majd egy kukoricaföldön egy kozák lándzsájával halálra sebzett. – Nietzsche, az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója, aki élete utolsó másfél évtizedét zavarodott elmével, egy szobába zárva élte le, barátaihoz címzett, őrült leveken kívül semmit sem írva. – Radnóti: a tündöklően tehetséges ifjú ember kegyetlen, értelmetlen és fájdalmas pusztulása. – Diana hercegnő tündöklése és tragikus halála. – Einstein, a világ egyik legnagyobb tudósa, aki 26 éves korában felfedezte a világegyetem egyik legnagyobb titkát, majd élete végéig, negyven éven át, hiába kereste a „végső megoldást”, az univerzum törvényeit egyetlen képletbe foglaló végső egyenletet...
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy életünk mindannyiunknak van (ameddig van), Sorsa viszont csak annak van, akinek az élete valamiféle jelentést kap – az emberlétről valami fontosat mond el önmagának vagy azoknak, akik képesek a hallásra. Példázza az emberi lét tragikus törékenységét vagy gyönyörű felívelését, esendőségét vagy nagyszerűségét, a szerencse forgandóságát, valami nagy emberi győzelmet vagy kudarcot, az emberi élet kiteljesedését…
(Részlet a "Proletár reneszánsz" című kötetből)
