Nagyon rossz és nyomorúságos, de ugyanakkor meglehetősen kényelmes a rablét. Nyomorúságos, mert fázik és éhezik az ember. Nyomorúságos, mert megfosztja az embert az élet ezer lehetőségétől és örömétől. Ámde, mindennek ellenére, megvannak a rabélet kényelmei és csábításai is, különösen ha metaforikus értelemben használjuk a börtön fogalmát, és a szabadág hiányának például azt az állapotát értjük rajta, amelyben az államszocializmus évtizedeiben élt többek között a magyar társadalom. Rossz és nyomorúságos állapot volt ez, de egyben kényelmes is, mert a rablét infantilizálta, a gyerekkori felelőtlenség állapotában tartotta az embereket. A szocialista oligarchia minden döntés jogát magának tartott meg, kizárt mindenki mást a politikából és a közéletből, ezzel azonban egyúttal mentesítette is az embereket minden felelősség alól. A felelőtlenség mennyországában és poklában tartotta őket negyven éven át.

Erről jut eszembe egy furcsa találkozás. Egyszer, az ötvenes években, egy hideg, ködös novemberi napon összefutottam egy barátommal valahol a Körúton. Köhögött, tüsszögött, alig látott a náthától. Én mint tisztes és jól nevelt polgár előhozakodtam a szokásos ostobácska jótanácsokkal.

 -- Miért mászkálsz az utcán; menj haza, feküdj le, igyál sok teát;kanalazd a hecsedli lekvárt (mert akkoriban citrom nem volt kapható), és így tovább, -- de ő minderre csak a fejét ingatta.  -- Nem . . . nem . . . nem érdemes . . . úgy sem használ. . .  – De hát miért nem akarsz segíteni magadon? -- förmedtem rá végül.  --  Mert nem lehet. Mert amíg az oroszok itt vannak, úgy sem lehet semmin sem segíteni. Addig úgyis minden reménytelen…

Egy bizonyos szempontból igaza volt.  Uraink s parancsolóink valóban átfogó módon tették életünket nyomorúságossá. Másfelől azonban ez a makacs egyoldalúság jól jellemezte azt a hamis tudatot, ami mindnyájunkban kialakult azokban az években. Abban az illúzióban éltünk, hogy ha egyszer megszabadulunk diktátorainktól, akkor életünk minden problémája egy csapásra megoldódik. Amikor aztán eljött a szabadság, és problémáink többsége változatlanul megoldatlan maradt, becsapva éreztük magunkat. Megdöbbentett minket az, hogy még egy szabad és demokratikus társadalomban is lehetnek problémák.

Sőt, még náthásak is lehetünk.