A nálunk bölcsebb és felelősségteljesebb társadalmak már régen megkötötték, s a változó időkhöz újra és újra hozzáidomították a maguk társadalmi szerződését. Anglia kezdte a sort 1832, 1928, 1948-ban; majd jött Svédország 1847, 1913, 1938-ban; Németország az 1870-es, illetve az 1950-es években; Ausztria 1955-ben; Spanyolország 1977-ben,-- hogy csak néhányat említsek meg a legfontosabbak közül
És mi? A kommunista terror két évtizede után kialakult valamiféle kényszerű, torz kiegyezés a kádárista oligarchia és a magánéletébe visszaszorított, néma társadalom között. 1989 után ez a kényszerű megállapodás felbomlott és lehetőség nyílt arra, hogy a társadalom megannyi szereplője megkösse a maga igazi társadalmi szerződését. Nem kötötte meg. Elmulasztottuk a kínálkozó alkalmat. Nem állapodtunk meg a társadalmi együttélés olyan szabályrendszerében, az anyagi és nem-anyagi javak, a jogok és kötelességek, olyan elosztásában, a társadalmi különbségek olyan méltányos rendezésében, amelyet a társadalom többsége elfogadott volna.
Ez a mulasztás, ez a hiány az elmúlt húsz évben a mindenki mindenki ellen hordájává zilálta szét a társadalmat. A zűrzavar, a bizonytalanság, az elégedetlenség, a sérelmek, konfliktusok állandó forrásává vált. Megbénította, a nemzetközi versenyben eleve vesztésre kárhoztatta az országot.
Mikor térünk már észhez? Mikor lesznek már hajlandók a különböző társadalmi csoportok, és különösképpen a politikus urak és hölgyek leülni egy asztalhoz, és elkezdeni higgadtan beszélni arról, hogy hogyan is lehetne s kellene ellenszenveinket, félelmeinket oldani, előítéleteinktől megszabadulnunk; hogyan lehetne békében együtt élnünk; hogyan lehetne egy igazságosabb, sikeresebb, boldogabb ország felépítésén közösen dolgoznunk.
Persze tudom: fölényeskedni, veszekedni, gyűlölködni, saját pecsenyét sütögetni könnyebb, kellemesebb.
