Egy klinika járó betegeket kezelő termében ülök. Körben ágyak, csepegnek az infúzíók, nővérek szorgoskodnak, vért vesznek, injekcióznak, lázat mérnek, orvosok tanácskoznak. Középen asztal, leterítve szép, fehér abrosszal. Körülötte ülnek négyen-öten. Már átestek a kezelésen, vagy várnak rá. Súlyos betegek mind, úgy is mondhatnám, hogy a halál árnyékában élnek.

Hosszú ideig szótlanul ülnek, van aki gyűrött magazint olvas, vagy tompa ceruzával keresztrejtvény sorait töltögeti ki. Van, aki magába roskadva hallgat. Majd, egyikük mond valamit, talán a karácsonyt emlegeti, valaki rábólint, és az akadozva elinduló beszélgetés, hogy hogy nem, a karácsonyesti vacsorára terelődik. És néhány percen belül átszakad a gát. Egymást túllicitálva özönével jönnek a emlékek, a receptek, a mazsolás tyúkhúsleves, harcsapaprikás túrós csuszával, borral öntözött borjúgulyás, a kötözött, pácolt, füstölt, főzött sonka, az fokhagymával párolt tokaszalonna, tepsibe sült burgonya, remegő kocsonya, babos káposzta, gombás, hagymás, tojásos sült tarja, káposztás tészta sült kacsával, a kemencében sült friss kenyér ropogós héja… Megvilágosodik elkészítésük ezer titka, furfangja; ahogy ők vagy a falujukban az asszonyok csinálták; egyre hevesebben egymásra licitálnak --  és ott illatozik, ragyog, gőzölög a képzeletbeli asztalon minden idők legnagyszerűbb, legdúsabb karácsonyi lakomája. A sápadt arcok áthevülnek, mosolyognak, átszellemülnek, az élet dús örömével, fényével ragyognak.

 Miközben, körben tovább csöpögnek az infúziók, villognak az injekciós tűk, gurulnak a betegszállító ágyak, sápadtan fekszenek a betegek.

 Eszembe jut erről egy híres középkori tanmese. Egy ember egy szörny elől menekül. Fejveszett futása közben nem veszi észre, hogy egy szakadék felé rohan. Belezuhanna, de az utolsó pillanatban még épp el tud kapni egy gyökeret. Kétségbeesetten kapaszkodik bele. A feje fölött, ott vicsorog a szörnyeteg, alatta tátong a mélység, Rémülten látja, hogy a gyökeret két egér, egy fehér és egy fekete egér rágja (a nappal és az éjszaka, vagyis a múló idő szimbólumai). A gyökér egyre vékonyul. Emberünk azonban ekkor észreveszi, hogy a gyökéren valami kis méz csorog lefelé. Erőlködik, próbál feljebb kapaszkodni, hogy lenyalhassa a mézet. Miközben, minden pillanatban a halál vár rá. Fölötte a szörny, alatta a szakadék.

Miről szól ez a történet? Az ember végtelen esendőségéről és mohóságáról? Vakságáról? Nyomorúságáról? Vagy halált megvető, hősies élni akarásáról? A reményen túli reményről? Az elmúlás elleni emberi lázadásról?