"Hol zsarnokság van,

        ott zsarnokság van"

 -- írta Illyés Gyula 1950-ben.       

 Méltatlan dolog volna a mi mai viszonylag szabad korunkat ahhoz a rettenetes korhoz hasonlítani. De van valami, ami – másképpen ugyan, de -- beivódik a mi életünkbe is, elvakít, bénít minket. Ami kiszorítja életünkből s tudatunkból az életet és a gondolkodás ezernyi más formáját, lehetőségét.

 És ez a politika.

Nem tagadom rendkívüli jelentőségét. Nem lehetnénk meg nélküle. De az elmúlt húsz évben betolakodott, belefeszült az életünkbe, emberi kapcsolatainkba, gondolkodásunkba; jelen van szinte minden percünkben, az élet minden szegletében, a gazdaságban, a kultúrában, az érzéseinkben, magatartásunkban; nem hagy egy percre sem magunkra, hogy másra gondoljunk, hogy tegyük a dolgunkat, hogy felszabadultan beszélgessünk, hogy elcsendesedjünk, hogy egymással megbékéljünk, hogy sok bajunk közt is felhőtlenül, gondtalanul örülni tudjunk, hogy egyszerűen csak éljünk.

A politika határozza meg gondolatainkat, s nem gondolataink a politikát. Lassanként már nemcsak újságot, hanem ásványvizet és joghurtot is politikai rokonszenveik s ellenszenveink szerint veszünk. S már az is politikai állásfoglalásnak számít, hogy jó vagy rossz kedvünk van. Arról nem is szólva, hogy ismerőseinkkel olya köntörfalazó óvatossággal beszélünk, mintha valamennyinek (új keletű) KGB vagy CIA igazolvány lapulna a zsebébe.

Hogyan szabadulhatnánk meg ettől a politikai paralízistől, agylágyulástól, Parkinson-kórtól?