„Nem szeretem Magyarországot” – írtam néhány évvel ezelőtt, majd sietve hozzáfűztem: „Ez persze így nem igaz. Mert mindent ennek az országnak köszönhetek. De nem szeretem olyannak, amilyen. Amilyenné lett. Tehetetlenkedő, szétesett, marakodó. Elherdálja értékeit, elherdálja lehetőségeit…”

S ha ma megkérdeznének, ugyanezt mondanám. 

Mert az elmúlt húsz évben vezetői száz- vagy ezermilliárdokat szórtak, herdáltak el    meggondolatlanul, ostobán, kapkodásukkal, rossz döntéseikkel, vagy éppen kancsal álmokat kergetve. Úgy viselkedtek, mintha nem is Európában élnénk.

Nem szeretem, mert az ország még mindig rabja egy rossz magyar múltnak, a jobbágyi alázat, a feudális, urambátyámoskodás, patópálkodás, úrhatnámkodás és a durva igazságtalanságok, felelőtlenségek, lomposságok országa.

Nem szeretem, mert állampolgárként még nem vagyunk igazán autonóm és felelősségteljes polgárai ennek az országnak. Ha gazdag vagyunk, kicsúsztatjuk millióinkat, milliárdjainkat pálmafás, aranyhomokos szigetecskékre, hogy ne ez a poros alföldi ország épüljön belőle; ha szegények vagyunk, úgy érezzük (gyakran méltán), hogy nem kapunk semmit ettől az országtól, s akkor ugyan miért is kellene bármi felelősséget éreznünk ezért az országért.

Nem szeretem önmagunkat, mert marakodunk, gyűlölködünk, ahelyett, hogy közösen próbálnánk elindítani ezt a kátyúba ragadt országot. Ezúttal nem lefelé, hanem felfelé a lejtőn.

                  Nem lesz könnyű.