Legutóbbi könyvem bemutatóján Jelenits tanár úr igazságos szigorral  elítélte magatartásomat. Ha jól emlékszem, „tévelygő embernek”, „zavarodott bölcsnek” nevezett, aki „csak játszik”, aki „engedett a kísértésnek”, „nem akar a dzsungelből kijutni”, „egyszerűen csak örömét akarja lelni abban, hogy egy titkokkal teli világban kalandozhat”. 

Elfogadom intését, igaza van. De szavait, a magam szemszögéből tekintve, talán máskép értelmezem.

Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozok, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam.

És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető „homokos, vizes síkságra”. Ahol már nincs remény. 

De lehet, hogy mégis csak Jelenits tanár úrnak van igaza. Lehetséges,hogy azok közé tartozom, akikről Hofmannstahl így ír:

                                  „Céltalan vándorai a térnek.”