Ez a tanmese a politikusok szerencséjéről szól. Mármint a mai politikusok szerencséjéről. Mert elődeik korántsem voltak ilyen szerencsések.

Néhány évszázaddal ezelőtt a politizálás még meglehetősen kockázatos mesterség volt. Nem babra, hanem vérre ment a játék. Nem, ne ijedjenek meg, nem akarom felsorolni az összes lefejezett, megfojtott, vízbe fullasztott, karóba húzott, kibelezett, megnyúzott, megmérgezett, megvakított, felnégyelt, felkoncolt, felrobbantott, agyonlőtt, ablakon kidobott, börtönben senyvesztett királyt, királynét, trónörököst, nagyherceget, kancellárt, minisztert, elnököt. Vége-hossza-nincs leporellólista lenne belőle. De az azért bosszant, hogy politikusaink folyton folyvást panaszkodnak, hisztériáznak, a parlamenti vitákat háborúskodásként élik meg, és méltatlankodnak azon, hogy mennyire eldurvult nálunk a politikai élet. A kérdés ugyanis az, hogy: mihez képest?

Mert a magyar politikai élet legforróbb pillanatai és leghevesebb csatározásai is édenkerti idillek ahhoz képest, ami a korábbi századok tiszteletreméltó s nagy műveltségű Európájának politikájában újra és újra lejátszódott. Igen, le-„játszódott”, mert a politika nemcsak ma, a televízió világában, hanem korábban is játék, színjáték volt, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy sokkal véresebb játék volt, mint manapság.

Olvasom Huizinga (1976) remek könyvét A középkor alkonyáról. Különösen „Az élet feszültsége” című fejezetet ajánlom a mai állapotokkal elégedetlen állampolgáraink és politikusaink szíves figyelmébe.

Ne feledjük, Huizinga könyve, a százéves háború korszakáról, a burgundiak és armagnacok véres háborújának s polgárháborújának, a kegyetlenül elfojtott jobbágyfelkeléseknek, pestisjárványoknak, éhínségeknek, dinasztikus és vallási gyűlölködéseknek, bosszúknak és ellenbosszúknak korszakáról szól. (Talán csak a 17. és a 20. század volt Európában még ennél a kornál is véresebb.) Ebben a nehéz korszakban a politikusoknak se volt könnyű dolguk. Mai utódaik hálát adhatnak az Istennek, hogy nem akkor éltek.  Idézem Huizinga szavait:

„Gyakran megtörtént, hogy nagyurak kerültek a vérpadra, ilyenkor a köznép nagy gyönyörűséggel szemlélhette a szigorú igazságszolgáltatást, és a földi nagyság mulandósága is nyilvánvalóbb volt, mint akárhány festmény vagy prédikáció nyomán. A hatóságok gondoskodtak róla, hogy a mély benyomást keltő színjátékból semmi se hiányozzék: a halálba indulókat magas állásuknak megfelelő díszes ruhában vezették a vérpadig. Jean de Montaigu, királyi főszertartásmester, Félelemnélküli János áldozata, magas szekéren ül, előtte két kürtös lovagol. Hivatali díszruháját viseli, föveget, félig fehér, félig piros kabátot és nadrágot, aranysarkantyút; így aranysarkantyúsan függött a lefejezett holttest az akasztófán.” [1]

Vagy:

„Maître Oudart de Bussy visszautasította a felajánlott parlamenti helyet, fejét XI. Lajos külön parancsára kihantolták, és skarlátvörös prémes süvegben, »parlamenti tanácsnok módjára« közszemlére tették Hesdin piacán – magyarázó versezettel ellátva.”[2]

Vagy:

„Mons város lakói drága pénzen megvásároltak egy rablót, egyedül a szórakoztató felnégyelés kedvéért, 'ami jobban tetszett a népnek, mintha egy újabb szent támadt volna fel halottaiból'. Miksa római király brugge-i fogsága idején, 1488-ban, a nép nem tud betelni azzal a látvánnyal, hogy a vásártéren, magas emelvényen megkínozzák az árulással vádolt városi tanácsosokat; hiába könyörögnek a szerencsétlenek, újra meg újra elhalasztják a kivégzést, hogy a nép minél többször végigélvezhesse gyötrelmeiket.”[3]

Vagyis más szóval, sajátos és nem különösebben kellemes módon a politikusok még halálukban is szolgálták a közt, vagy ahogy akkor mondták: a népet. Mert – ha hihetünk forrásainknak – az embereknek szüksége volt az élet és a halál, az emberi nagyság és bukás e drámai jeleneteire. Ha már nem volt demokrácia, és nem volt igazság, legalább a szerencse forgandóságában akartak hinni, és ki nem merülő érdeklődéssel csüngtek azokon az eseményeken és történeteken, amelyek a nagyok, a hatalmasok, a gazdagok, a királyok bukását mutatták be. (Az Erzsébet-kori tragédiákat is részben ez a népi-emberi igény éltette.)

Mindez szerencsére már a régmúlt. Már nem folyik (sok) vér a politikában, már nem az élet, hanem legfeljebb a karrier a tét. Ma már a parlamenti „csata”, a „lebunkózás”, a „pengeváltás”, az „ostorozás”, „kibelezés”, a „törzsi háború” csak afféle üres metafora; csak szó, szó, szó…

S ha ez így van, akkor érdemes volna talán átváltani egy olyan diskurzusra és magatartásformára, amelyben a hajdani csatakiáltásokat s hadi erényeket a polgári lét fogalmai s erényei váltanák föl; a Parlament valamennyi szektorában és egészében. Nem volna ez talán olyan látványos szerep, mint hajdanában a vérpadon, a tömeg se rivallna olyan önfeledten. De mindenki jól járna.

Mindettől függően vagy függetlenül a korábbiakhoz képes gyöngyélete van manapság a politikusoknak. Meg kellene becsülniük magukat. És talán egy kicsit szorgalmasabban s odaadóbban dolgozhatnának az ország sorsának jobbra fordulásán.