Ki ne emlékeznék Brueghel hires képére, az Ikarosz bukásá-ra? Szép és döbbenetes kép. Már-már idilli tájon békésen szánt a szántóvető, halászik a halász, legelteti nyáját a juhász, vitorláikat bontják a hajók. Béke és csend árad el a dombokon, mezőkön, tengeren, szelíden zsong a mindennapok élete. És senki sem veszi észre, senki sem figyel föl arra, hogy ebben a békés, hétköznapi pillanatban valaki a magasból, szárnyaszegetten, belezuhan a tengerbe; már csak a lába kalimpál ki a vízből.

Életünk szinte minden pillanatában két szinten élünk: egyfelől mindennapi ügyes-bajos dolgaink, örömeink és bánataink „triviális” világában, másfelől az emberi Lét végső kérdéseinek, örvényeinek, magasságainak és mélységeinek rejtett tartományában. Itt, e tartományban – tudva-öntudatlan – a szabadságért, az emberi méltóságért, az élet elérhetetlen teljességéért küzdünk, és küzdünk az idővel, a mulandósággal, az elmúlással.

Lehet, hogy ez így nagyon fellengzősen s romantikusan hangzik. Pedig éppenséggel nem az. Hanem egészen egyszerűen az emberi élet mindennapos története és egyben félelmetes-magasztos drámája. Ingmar Bergman szavaival élve:

A halál angyala suhan át felettünk, Mia.

Egy nagyon nagy történet szereplői vagyunk.[1]

Hajlamosak vagyunk arra, hogy riadtan eltakarjuk a szemünk elől ezt a drámát. És ezzel elmulasztjuk azt, hogy amíg néhány évre, évtizedre itt vagyunk ebben a világban, megértsük azt, hogy: Voltaképpen mi is történik velünk? Kik vagyunk? Mit keresünk itt? Mit jelent az, hogy élni, létezni? Mit jelent az a megfoghatatlan valami, hogy „Lét”. Jelent-e valami mást, mint szántani, vetni, horgászni, nyájat terelni, vitorlát igazítani?

Nem volt-e teljesebb, igazibb az élete Ikarosznak, aki a Lét határait ostromolta, akkor is, ha végül belezuhant a Semmibe?