Nem tudom, jól emlékszem-e, de mintha Sartre írta volna, hogy:

         „Ha tudnám, mi lesz könyvem befejezése, el se kezdeném írni.”

-- Arra utal-e ez, hogy a gondolkodásnak legfeljebb pihenőpontjai vannak, befejezése, végállomása, végső konklúziója nincs?

-- Arra, hogy a gondolkodás kaland, az előlünk folyton tovafutó igazság keresésének a kalandja?

-- Arra, hogy nem zárul le életünk: folyton folyvást új és új titkot lehetőségek nyílnak meg előttünk?

-- Arra, hogy nem vagyunk rabjai a már meglévőnek, a már adottnak, a már ismertnek, tudottnak?

-- Arra, hogy szabadok vagyunk, ha képesek vagyunk újra és újra nekiindulni az ismeretlennek?

-- Arra, hogy szabadok vagyunk, ha nem fogadjuk el késznek a világot és önmagunkat?

-- Arra, amit Nicolai Hartmann, a kiváló német filozófus így fogalmazott meg:

                        „Csak egy befejezetlen ember lehet szabad.”[1]