Unos-untig idézgetjük József Attila Thomas Mann üdvözlése című versének azt a bizonyos öt sorát: 

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,

hadd lássunk át magunkon itt ez estén.

Szépek, szíven ütnek, de végiggondoltuk-e, hogy mit is jelentenek ezek a sorok? Mit jelent az, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”? Mi a különbség az „igaz” és a „valódi” között? Mire gondolhatott a költő? Van valami a valóság, a mindennapi valóság mögött, ami más, több, értékesebb, „igazabb”, mint ez a valóság? 

• Talán a dolgok rejtett összefüggése, aminek létét mi legfeljebb csak sejtjük, reméljük?
• Az életnek valami rejtett törvényszerűsége, ami mozgatja, szabályozza, irányítja a világot?
• A zavaros mindennapokba belevesző életünknek valami rejtett értelme?
•  Valami „transzcendencia”, valami, ami több, igazabb, fontosabb, mint mindennapi gondjaink-örömeink monoton sora?
• Valami igazi, értékes, fontos, nagyszerű, vigasztaló, ami átsugárzik az élet zűrzavarán, monotóniáján? Amitől áttetszővé válik s átszellemül a valóság.

Valamiféleképpen ugyanezzel a kettősséggel, dualitással kapcsolatban idézi  Pilinszky, Rilkét: „Rettenetes – írta Rilke --, hogy a tények miatt sose tudhatjuk meg a valóságot.”[1]  Mások a szavak, de mintha ugyanarról volna szó. Mintha Rilke is arról írna, hogy a mindennapi élet efemer tényei (Józsefnél a „valóság”) eltakarják azt, ami igazán fontos, a mélyen fekvő, rejtett, igazi valóságot (Józsefnél az „igazat”).

Nem azzal a szomorú képtelenséggel állunk-e itt szemben, hogy élünk, de nem tudjuk, hogy miről szól az életünk? S csak néha sejlik föl, sugárzik föl ez a rejtett értelem, vagy az értelem sajgó hiánya.

                                                                                   (A Nincsből a Van felé)