Egyre erősebben lobognak a zászlók. Készülve a választásra pártok és pártkezdemények lobogtatják őket, próbálgatják a harsonákat, egyre hangosabban pergetik a toborzó dobokat. Hívják az embert erre is, arra is, balra is, jobbra is, félbalra s féljobbra is. Figyelmeztetnek: nem állhatsz középen, közép nincs, nem próbálhatod távolságtartással értelmezni a helyzetet s történéseket. Színt kell vallani. Pirosat, zöldet, narancssárgát, kéket, szivárvány színűt.

Lehet, hogy erre is sor kerül majd. De talán nem ártana, ha az országban nem mindenki ugrana fel azonnal az első szekérre, bármennyire is szép színű ez a szekér s nyalkák az elébe fogott paripák. Talán nem, ártana, ha legalább néhányan megpróbálnák előbb megérteni azt, hogy mi  is történik valóban az országban, és azután döntenének, hogy ugranak-e vagy sem, hova ugranak s hova nem.     

Egyik legjobb barátom írta nekem a minap:

„1990 és 93 között kipróbálhattad a "közép" helyzetét TV elnökként. Nem rajtad múlt, hogy nem akadt partnered…  Ma sincs ott több, mint üres tér, óva intelek, hogy ott maradj. Tudod, hogy nem félek a politikai magánytól, de téged igenis féltelek.”

Köszönöm e szép sorokat. Írójuknak lehet, hogy igaza van. De azt hiszem, – bár lehet, hogy a politikában ez lehetetlen --, hogy az „üres tér”-ből sok minden született már a világmindenségben.