Ha jól emlékszem, van Móricz Zsigmondnak (vagy Móra Ferencnek?) egy rövid novellája. Egy kisfiúról szól, akit elküldenek a szomszéd falúba, hogy vigyen el, vagy hozzon el onnan valamit.Tikkasztó hőségbe indul útnak a gyerek, és másfél-két óra múlva érkezik haza. Megkérdik tőle, hogy nem fáradt-e nagyon el a hosszú gyaloglásban.

       "Nem gyalog jöttem, karikáztam”

  – vágja rá kackiásan a kisfiú, nem is igazán értve a kérdést. Vagyis gyaloglás-futás közben egy karikát hajtott maga előtt, és így mindez már nem izzasztó munka, hanem örömteli játék volt.

Mi lenne, ha – görcsös erőlködés és eszeveszett rohanás helyett -- megpróbálnánk mi is játszani? Tudván-tudva, hogy az igazi játék nagyon komoly, elmélyedt, áhítattal teli foglalkozás. És jó gyakorlat az életre.

 Játsszuk azt, hogy szabadok vagyunk.

Játsszuk azt, hogy felelősségteljes polgárok vagyunk.

Játsszunk demokráciát.

Játsszuk azt, hogy tudunk beszélgetni egymással.

Játsszuk azt, hogy hiszünk a jövőben.

Játsszuk azt, hogy mindennap felfedezünk valami újat a világban és      önmagunkban.

Játsszuk az, hogy ez az ország a mi országunk.

Játsszuk azt, hogy tehetünk valamit egymásért és ezért a világért.

Játsszuk azt, hogy játék az élet.

Játsszuk azt, hogy nem játék az élet.

Játsszuk azt, hogy van értelme az életünknek.

Bereményi Gézával és Cseh Tamással ”játsszuk azt, hogy játszunk megint”.

                                   *

Hátha eljutunk, előbb-utóbb, nagy boldogan karikázva, egy jobb országba.