A huszadik századi magyar pszichológia egyik kiváló szellemének, Mérei Ferenc tanár úrnak volt ez egyik kedvenc mondása az, hogy: „Az élet nem tűzoltómajális”

Nagyon is igaza volt. Örömök mellett sok fájdalmas pillanata is van az életnek. Szüksége van az embernek némi bölcsességre és rezignációra. Ez utóbbira hadd adjak egy példát. Arany János egyik kései szonettje a rezignációnak, a derűnek és öniróniának tündéri keveréke és megrázó példája. A szonett címe: Naturam furcâ expellas…***

Gyermekkoromban felköték

A színben egy nagy tökharangot,

Amely ugyan nem ada hangot,

De máskép vígan működék;

Megvolt a súlya, lódulása,

Kötelét hogy jól visszarántsa

S vele a kis harangozót; –

Szóval: csinált commóciót.

 

„No, mondám, majd ha nagy leszek,

Valódi harangot veszek

És azt egész nap kongatom

Saját kényemre, szabadon.”

 

Így kongatom most untalan

E verseket – bár hangtalan.

Az első sorokban csak valami kedves humor derűje fénylik. Amikor azonban a vers utolsó két sora is elhangzik, e szelíd lüktetés helyett egyszeriben valami egészen különös, derűs-komikus-tragikus villódzás indul meg a vers két képe: a néma tökharangot kongató kisfiú és a verseinek néma harangját kongató idős költő képe között.

A költő maga látja itt önmagát, kettős fényben, az ifjúság ßà és az öregkor, az ábrándok ßà és a kietlen valóság fényében. Maga látja s fogadja el szelíd derűvel és fájdalmas öniróniával önnön vágyainak jogosságát ßà és hiábavalóságát.

Szép és nemes emberi magatartás. Akkor is, ha mi már tudjuk, hogy Arany János verseinek harangja ma is diadalmasan cseng, bong, -- és szól hozzánk.

---  

         *** A vers címe egy latin közmondásra utal. Magyarul a közmondás így hangzik:     

                 “Vasvillával űzöd ki a természetet, mégis mindíg visszatér”.