Hamar elmúlik a pillangókorszak, szélfútta hajak, libegő szoknyák, önfeledt táncok, keringők, játékok, flörtök korszaka, a fiatal élet szép, lebegő szabadsága.

Aztán jön a házasság. Boldog, örömteli hónapok, évek. Jönnek a gyerekek. Felpezsdülő örömök és gondok. Örömök és aggodalmak, és a megfeszített munka – műhelyben, irodában, gyárban, a pult mögött --, vinni-hozni a gyerekeket, óvni őket a veszélyektől, tanulni velük, majd kuporgatni a pénzt nekik lakásra, másra. Mindezt a kifulladásig.

Ha mindez sikerül, talán jön néhány szabadabb, levegősebb év, egy kis kirándulás/színház, utazás, kertészkedés/barátnők.

Többnyire rövid közjáték. Mert jönnek az unokák. Öröm és kimerülés.

És arról még nem is szóltam, hogy mire körülnéznének az életben, gyakran rájuk szakad önnön szüleik sorsa, betegsége, ápolása. Futkározás velük orvoshoz, később már napi feladatként ott lenni ágyuk mellett, tartani bennük a lelket, miközben önmagunk ereje is apad már. Fáj a térd, a hát,fel-feldobog a szív.

És – fájdalmas, de tény, hogy -- a hajdan lobogó hajú lányok közül nagyon sokaknak át kell élniük társuk elvesztését, esetleg a válás megalázó vesszőfutását, az egyedül maradás sivár fájdalmát, vagy az érzelmileg kiürült házasság lélekölő nyomorúságát.

De akárhogy is van, a nők csodálatosak. Mert mindezek ellenére képesek mosolyogni, képesek maguk körül derűt sugározni. Képesek a szeretetre.

Amit mi férfiak egyáltalában nem érdemlünk meg.