Ritkán találkozik az ember jó liftbeszéddel. A minap rábukkantam egyre. Furcsa módon egy jezsuita szerzetes könyvében. Így határozza meg önmagát:

Többször kérdeznek életeszményem felől, erre én mindig egész egyszerűen, talán naivul felelek: Meg akarom változtatni a világot.[1].

Rokonszenves gondolat. Mert függetlenül attól, hogy hisz-e az ember Istenben, egy Divinitásban, egy transzcendens princípium, erő, „értelem” létezésében, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy minden mozdulatunkkal, tettünkkel, gondolatunkkal építjük vagy romboljuk az életet vagy akár az univerzumot is.

Ebben hinni persze lehet balgaság, mert ugyan hogy képzelheti ez a szó szoros értelmében vett végtelenül parányi lény azt, hogy szerepe van egy mérhetetlenül nagy Univerzumban, milliónyi galaktika végtelen terében.

 Másfelől azonban azt is nehéz elfogadnia az embernek, hogy semmi de semmi jelentősége sincs annak, hogy néhány évtizedig ott volt, itt van ezen a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb bolygón. És az talán némi reménnyel töltheti el, hogy feltételezhető: ő, az ember, az emberiség az egyetlen lény, amely képes rátekinteni erre a végtelen univerzumra, s még mintha mozgásaiból, törvényeiből is meg tudna sejteni valamit.

S ha mindebben bizonytalanok vagyunk, akkor is tehetünk valamit. Tehetünk ezen a jelentéktelen bolygón valami egymásért. Azért, hogy ha már ide kerültünk, az élet valamivel jobb, elviselhetőbb, s egy-egy pillanatra akár boldogabb is legyen ezen a bolygón.

Ha az univerzumot nem is, a mi magunk kis világát minden bizonnyal  megváltoztathatjuk.