Több gyűjteménye is van az úgynevezett „utolsó szavaknak”. Vagyis annak, hogy haláluk előtti órákban, pillanatokban mit mondtak híres politikusok, művészek, tudósok a mellettük/körülöttük állóknak.

Alig-alig van szomorúbb, lehangolóbb olvasmány ezeknél a gyűjteményeknél. Nem, nem azért, mert szomorú pillanatokban születtek ezek a szavak, mondatok, hanem azért, mert többségükben semmiről sem szólnak.

Szívszorongató, megalázó, hogy búcsúzva az élettől nem tudunk semmit sem mondani erről az életről. Nem tudjuk azt mondani, hogy jó volt, rossz volt, nem tudunk átadni valamit abból, amit átéltünk, amit fontosnak tartunk, nem tudjuk elmondani a körülöttünk állóknak, hogy végül is mi értelme volt az életünknek, mi értelme lehet az emberi életnek, az utánunk jövők életének. Némán távozunk. Régen legalább megáldottuk őket.

Persze, vannak kivételek. Sok híres embernek feljegyezték az utolsó szavait. Vannak köztük megindítóak, fájdalmasak, vállvonogatóak, nyeglék, tréfásak, fáradtak, szellemesek. De inkább csak a nehéz pillanat kiáltásai, sóhajai ezek a szavak. Nem sokat üzennek nekünk arról hogy mit lehet, mit érdemes kezdeni az életünkkel. Itt hagynak minket, tanácstalanul.

 Hogy lássák, mire gondolok, felsorolok néhány híres példát.[1]

 A legrégibb és talán legismertebb az, amikor a munkájába elmerült, a porba geometriai ábrákat rajzoló Archimédesz hátra szól a következő pillanatban őt halálra sebző római katonának:

                                               „Ne zavard köreimet”

Egy kicsit mintha hasonlítanának ehhez a mártír cseh prédikátor, Huss János utolsó szavai,aki a máglyáról leszól a tűzre még egy jókora hasáb fát rádobó ügybuzgó jobbágyra:

                                             „O sancta simplicitas!”

 Vagyis:                               

                                           „Óh szent együgyűség!”

Vannak, akik jobb híján, vagy mert nem akarják sajnáltatni magukat, megpróbálják valami tréfával elütni a pillanat drámaiságát.

                                  „Sok a tartozásom; Nincs semmim.

                                    A többit a szegényekre hagyom”

 -- végrendelkezett Rabelais.

 „Isten meg fog bocsátani nekem; ez a foglalkozása.”

-- próbálkozott a humorral még egyszer, utoljára az évek óta bénán betegágyban fekvő, haldokló Heine.

„Hagyj békén, menj ki, a bolondoknak valók az utolsó szavak,

       akik életükben nem mondtak eleget” 

-- szólt rá Marx a házvezetőnőjére, akik a nagy ember utolsó szavait meg akarta őrizni az utókor számára.

„Nem fejezhetem be így. Mondd nekik, hogy mondtam valamit”

-- szólt társának Pancho Villa, mexikói forradalmár.

Vannak mások, akik nagyon is átélik az elmúlás drámáját, de hogy miről szólt az életük, miről szól az emberi élet, ők sem mondják el.

Emily Dickinson, amerikai költőnő: 

"Be kell mennem. A köd sűrűsödik."

Thomas Hobbes, angol filozófus:

"Utolsó utamra indulok. A nagy ugrásra a sötétségbe."

Theodore Roosevelt:

"Oltsátok el a lámpát"

Goethe:

"Több fényt!"

Leonardo de Vinci állítólag önmagát vádolta:

"Megsértettem Istent és az emberiséget, mert a munkám nem érte el 

azt a minőséget, amelyet el kellett volna érnie."

Beethoven utolsó szavait többen, többféleképen jegyezték fel. Az egyik változat mintha Leonardo szavaira rímelne:

                              "Úgy érzem, hogy mindezidáig csupán

                                  néhány hangjegyet jegyeztem le."

Vannak, akik az utolsó pillanatig ragaszkodnak az élethez.

I. Erzsébet királynő:

"Mindenem, amim van, odaadom még egy pillanatért."

 Vagy épp ellenkezőleg -- elegük van már az életből:

Jane Austen:

"Nem akarok semmit, csak meghalni."

Vagy:

"Unom az egészet"

-- ezek voltak állítólag annak a Churchill az utolsó szavai, akinek életében kevés alakalma lehetett az unatkozásra.[2]

*

Hogy nagy szükség volna az embernek igazi utolsó szavakra, mondatokra, az élet értelméről szóló üzenetre, azt talán jelzi az, hogy irodalmi művekben, regényekben s főképp drámákban meglehetősen gyakoriak a mélyzengésű, megrendítő „végszavak”, mondatok, verssorok.

Igaz, vannak művek, amelyek utolsó pillanataiban az élet értelmetlenségének vagy szörnyűségének képe villan fel. Gondoljunk csak Macbeth „ripacs színész” monológjára:

                                 "Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

                                 Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

                                 Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű

                                 Meséje, zengő tombolás, de semmi

                                 Értelme nincs."[1]

Vagy Joseph Conrad híres regényében, A sötétség mélyé-ben, Charles Marlow-nak, a regény hősének utolsó kiáltására:

                                                    Iszonyat![4]

Vagy gondoljunk O’Neill Hosszú út az éjszakába című drámájának végén Jamie búcsújára: 

                                „Nézzetek rám. Úgy hívnak, hogy Lehetett-volna,

                                És úgy, hogy Soha-többé, Késő-már, Isten-hozzád”.

De a világirodalom remekeiben gyakoribbak az olyan utolsó szavak, sorok, mondatok, amelyek költészetben, szépségben, nemes rezignációban oldják fel az elmúlás fájdalmát.

Rómeó:

                                      „Sötét hajós, repítsd a szirt fokának

                                      E holtra fáradt, megtépett hajót”.

 Othello:

                                    „Én utam végén állok itt, a célnál,

                                    Bolygó vitorlám végső réve ez”.

Ezek a sorok már mintha mondanának valamit az emberi életről. Bolyongásról, törékenységről, és mégis: a lét titokzatos szépségéről.