Valóban „ércnél maradandóbb”-e az emberi gondolat? Az emberi alkotás? Túléli-e az elmúlás pillanatát? Nem önáltatás-e ez? Hiú ábránd? Vágy? Valami, amibe belekapaszkodunk a nemlét szakadékának a szélén? Nem maradandóbbak-e a tárgyak? A szemben lévő domb, a folyóparti kavics, a szikla? Miközben gondolataink, érzéseinek, emlékeink a semmibe tűnnek.

Vagy talán mégsem?

Talán az emberi tudat képes olyan nem-anyagi „konstruktumok” létrehozására, amelyek maradandóbbak, mint a ház, a szikla, az érc?

Ha egyszer megszületett egy matematikai képlet, Kant vagy Nietzsche egy-egy gondolata, egy Mozart vagy Beethoven-szonáta dallama, vajon eltűnhet-e nyomtalanul? Vagy ott lebeg valamilyen általunk nem ismert formában/térben/dimenzióban? A semmiben? Lehetséges, hogy a természetben nincs tökéletes derékszög, csak az emberi gondolkodás hozta létre, és lehet, hogy a világ összes derékszögű háromszöge eltűnik az emberiség eltűnésével. De ezzel még a Püthagorasz tétel nem feltétlenül semmisül meg. Ott lebeg majd valahol egy ismeretlen térben.

És vajon az a fényes-színes kép is, ahogy az emberi tudat rácsodálkozott a világmindenségre, örökre megsemmisül majd akkor, amikor az emberiség eltűnik a föld színéről? És a Világegyetem továbblétezik majd a maga vak és otromba némaságában? A tudat egy pillanatnyi s tűnő felvillanás volt csak ebben a bamba univerzumban?

És vajon örökre eltűnik-e a semmiben T.S. Eliot híres Chesshire macskájának felvillanó mosolya? Vagy ott lebeg valahol az ismeretlenben?