Nem mondok semmi újat azzal, ha azt mondom, hogy a „Mester” – Szókratész, Jézus, Buddha vagy egy nagyszerű tanító, tanár – az emberek sokasága számára a legfőbb forrása az élet értelmének, az élet értelméről való gondolkodás lehetőségének. Hatásához szinte semmi sem mérhető.
Nekem szerencsém volt. Több ilyen mesterem is volt. Az egyik: Kosáry Domokos.
Magatartásával hatott azokra, akik ismerték. „Jellememben van eleganciám” – mondhatta volna – Cyrano de Bergeracot idézve. Vagy mondhatta volna azt is, hogy: szellememben, gondolkodásmódomban, személyiségemben van eleganciám. Mi pedig hozzátehetnénk: egész életpályáját a szellemi autonómia és elegancia jellemezte.
Első találkozás. Eötvös kollégistaként nem volltam történész szakos, de egyszer-egyszer belopództam szemináriumaira. Parázs vita folyt akkoriban Görgeyről; Kosáry tanár úr hagyta, hogy ide-oda csapkodjanak a vita hullámai. Majd amikor valaki rosszul idézett egy latin mondatot, felcsattant: „Uraim, úgy tudom, önök történészek akarnak lenni. És nem tudnak tisztességesen latinul? Akkor most egy időre felejtsék el Görgeyt. A jövő héten ezt és ezt a középkori oklevelet elemezzük majd. És remélem, hogy nem kell majd az ablativus absolutus-szal vagy temporis-szal bajlódnunk. Egyébként nem kötelező a történészszakma. Még meggondolhatják.” -- Meghűlt ereimben a vér. Örültem, hogy nem történészhallgató vagyok.
Második találkozás. 1957-ben, a Fő utcai börtönben abban a kivételes kegyben részesültem, hogy akkori zárkatársammal együtt (aki történetesen Kemény István volt), délelőttönként DDT porral szórhattuk be a függőfolyosót, majd egyikünk ráült a szalmazsákra, a másik meg húzta végig a folyosón, ezzel fényesítve a követ (s távol tartva a szép számban jelen lévő élősdieket). Egy délelőtt, szalmazsák-húzogatás közben, hirtelen szíven ütötte a látvány: a szemben lévő függőfolyosón Kosáry Domokost kísérte két smasszer. A szabályok szerint a földre kellett volna sütnie a szemét, de ő kihúzva magát, határozott lépésekkel ment, előre tekintett, mintha mondjuk államelnök lett volna valamiféle katonai díszszemlén, és testőrei kísérnék. Majd észrevett minket, ránk villantotta a szemét, és elmosolyodott, keserűen, gúnyosan, cinkosan, fölényesen, kedvesen – hát itt vagyunk – na és – "bírjuk mi is, ha ők kibírják" – és csattant mögötte a rácsos ajtó.***
Így íródott akkor a történelem, emberi méltósággal, bilinccsel, DDT porral és szakadt szalmazsákkal.
Sok másik után az utolsó találkozás. Páty. Puha szőnyegek, szép bútorok, zsúfolódó könyvek, kézirathalmok. Karosszékben ült, elegáns öltönyben, de már nagyon törékeny volt. Úgy tűnt, mintha nem is figyelne oda a vitára, de egyszer-egyszer felcsattant, és karteziánusan szigorú érveléssel tette helyre a jelenlévők kusza gondolatait. Majd magába merült, mintha már messze járna.
Elhallgattunk, mindannyian. Búcsúzkodtunk. Felállt karosszékéből ő is, hogy vendégeit útjukra bocsássa. Villámcsapásként ért a felismerés. Hosszú évtizedek óta most először vettem észre, hogy Kosáry Domokos alacsony termetű. Hihetetlen. Mindig sudár, magas embernek láttam. Azt hiszem, annak látták mások is.
Annak látták, mert jellemében volt nagysága és eleganciája.
----------------
*** Az idézet Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című verséből való.
