Nem rettenetes pazarlás-e az, hogy azt a csodát, amit emberi tudatnak, a gondolkodás képességének nevezünk, jobbára csak arra használjuk, hogy ezernyi napi feladatunkat/gondunkat megoldjuk, munkánkat elvégezzük, számláinkat összeadjuk, gyerekeiket eligazítsuk, keresztrejtvényeinket megfejtsük? És filozófusainkra, teológusainkra, költőinkre, tudósainkra bízzuk, hogy a Világmindenség és a Lét törvényeit, titkait kutassák, -- helyettünk is.

S közben, a kérdés szakértői szerint, mi átlagemberek agyunk kapacitásának mindössze 5-10 százalékát használjuk ki. Úgyis mondhatnám, hogy „eszeveszettek” vagyunk.

Időnként talán elgondolkozhatnánk azon, hogy mit is keresünk mi itt, ezen a világon. Talán életünk rejtett értelméről is megsejthetnénk valamit. Igaz, kevesebb időnk maradna a keresztrejtvények locska, sivár, kis rejtélyeinek megfejtésére.

Persze nem lehet egész nap lótuszülésben merengenünk. Meg kell élnünk, és segítenünk kell egymást abban, hogy élhessünk. De azért az szomorú, hogy amíg nagy buzgón a parton keressük a kavicsokat, nincs időnk (vagy merszünk) felnézni és rácsodálkozni a tenger kék végtelenségére.

Nietzsche így ír erről: 

                    Dorthin – will ich; und ich traue

                    mir fortan und meinem Griff.

                   Offen liegt das Meer, ins Blaue

                   treibt mein Genueser Schiff.

 

                  Alles glänzt mir neu und neuer,

                  Mittag schläft auf Raum und Zeit --;

                  nur dein Auge – ungeheuer

                  blickt mich’s an, Unendlichkeit!

Szabó Lőrinc fordításában:

                  Oda! – s úgy lesz! És ezentúl

                  utam kezem szabja ki.

                  Nyilt, új kék tengerre

                  indúl hajóm, a génuai.

 

                  A táj egyre glóriásabb,

                  Dél alszik Időn-Teren --:

                  már csak a te óriás-nagy

                  szemed néz rám, Végtelen!