Ezt a tévhitet, ezt a gőgös fontosságtudatot, beképzeltséget elsőnek talán a Biblia nevelte belénk (a görögök, minden emberkultuszuk ellenére még korántsem voltak ilyen biztosak a dolgukban). A Genezis szövegéből az olvasható ki, mintha Isten az emberért és az embernek teremtette volna világot. Mintha a teremtés csúcsa volna az ember, akinek korlátlan hatalma van minden élőlény felett. 

Igaz, az ember nem sokáig heverészhetett az Édenkertben. A bűnbeesés után kikergettetett a világ szent és biztonságos közepéből. Földönfutóvá vált, kikerült a pusztaságba.

Isten szigorú, de jóakaratú figyelmét és önnön fontosságát azonban nem vesztette el. Hite szerint Isten még saját fiát is feláldozta érte. Még a középkor úgynevezett sötét századaiban is magasabb rendűnek képzelte magát minden más élőlénynél. Később sem gyógyult ki ebből a hitből, reményből. Sőt. Jött a reneszánsz, és – a görög kultúra néhány jól szelektált mozzanatára építve – fölépítette azt a mítoszt, hogy az ember csodás, harmonikus lény, az élet legnagyszerűbb kiteljesedése. Néhány nagy szellemet kivéve (Shakespeare, Bosch, Brueghel) nem vett tudomást a görög kultúra Kronoszi, dionüszoszi, tartaroszi szörnyűségeiről és szakadékairól, a végzetnek, nemezisnek, az istenek felelőtlen és kegyetlen szeszélyeinek kitett ember teljes kiszolgáltatottságáról és jelentéktelenségéről.

Aztán jött a Felvilágosodás, a maga hideg racionalizmusával és felfújt önbizalmával, jött később a romantika, a maga zsenikultuszával, majd jött a diadalmas haladás burzsoá és a marxista utópiája, illetve a tudományos és technikai forradalom győzelmi jelentése a világot átalakító emberről, mint hérosszal és főszereplővel. Nem is szólva a ma tobzódó fogyasztói civilizáció ember-apoteózisáról.

Kétezer éven át nem voltunk hajlandók, vagy képesek, tudomást venni arról, hogy az ember a legkegyetlenebb ragadozó. Kíméletlenül kiirtott s kiirt a Földön minden élőlényt, amely útjába került vagy kerül. Állatok milliárdjait hizlalja s kínozza ketrecekben, hogy majd vidám zeneszó mellett megehesse őket, s még saját bűneiért s lelki üdvéért is ártatlan állatokat áldoz fel isteneinek.

De elragadott az indulat. Lehet, hogy igazságtalan vagyok. Mert – bármennyire is szépek a hársfák, antilopok, tigrisek -- Mozart zenéje és Einstein furcsa képlete a koronát talán mégiscsak ennek a szörnyetegnek a fejére tette, teszi fel.