A híres antropológus, Victor Turner egyik könyvéből veszem az alábbi történetet. (A rituális folyamatot, 1969, 2002). Politikusaink figyelmébe ajánlom felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül. A Zambia-beli Ndembu törzs életéből vett példán mutatja be azt, hogy hogyan lehet valakiből törzsfőnök.
Mindenekelőtt építettek a kiválasztott személynek egy nyomorúságos kis kunyhót körülbelül egy mérföldre a törzs főfalujától. A kunyhót Kafunak vagy kafuinak nevezték: a szó a Ku-fua igéből származott és azt jelentette, hogy meghalni. A jövendő főnöknek itt kell majd „meghalnia” mint közönséges halandónak, közembernek, mielőtt törzsfőnökként újjászülethet. Ezek után az illetőt megfosztották minden jelvényétől, ruhájától, gyakran még a nevétől is. Rongyokba öltöztették mint egy rabszolgát, majd napnyugtakor a kunyhóhoz vezették. A kunyhóba rangidős felesége vagy egy rabszolganő kísérte el. A kunyhóban alázatosan össze kellett kuporodnia, miközben felesége vagy a rabszolganő különféle gyógynedvekkel és a szomszédos szent folyóból hozott vízzel öntözgette. Ezután következett a Kumukindyala, vagyis az ócsárlás, becsmérlés, gyalázás rítusa. A szidást felesége vagy a rabszolganő kezdte el, s mások folytatták, a következőképpen:
Maradj csöndben (Fogd be a szád)! Hitvány, önző, zsémbes bolond vagy. Nem szereted embertársaidat, haragszol rájuk! Alávaló tolvaj vagy! Tedd félre az aljasságot, tedd félre a haragot, hagyj fel a paráználkodással. De azonnal! Rád bízzuk a törzsfőnökséget. Együtt kell majd enned embertársaiddal, együtt kell velük élned jó viszonyban. Ne kotyvassz boszorkányitalt, hogy aztán felfalhassad társaidat a kunyhójukban – ez tilos! Téged és csak téged akartunk törzsfőnöknek. Készítsen a feleséged ételt az embereknek, akik idejöttek a falvakból. Ne légy önző, ne magad javára használd a törzsfőnökséget! […] Ne hozz részrehajló ítéletet semmiféle peres ügyben, s kiváltképpen ne, ha a gyerekeid is érintve vannak a dologban. Azt kell mondanod: „Ha valaki lefeküdt a feleségemmel, vagy megkárosított engem, nem szabad igazságtalanul megítélnem az ügyet. Nem lehet harag a szívemben.”
És ezzel még nem volt vége a dolognak. Jöttek egymás után a törzs tagjai, és aki csak akarta, szidhatta, vádolhatta, becsmérelhette a jövendő főnököt. Közben a felesége, mint valami mihasznát, lökdöste, taszigálta, de neki mindezt némán és alázattal kellett tűrnie, ott kuporogva.
Megalázták, megszégyenítették, megsemmisítették mint egy rabszolgát – hogy sohase felejtse majd el, honnan jött; hogy mindenkor emlékezzék majd arra, mit jelent szegénynek, megvetettnek, kiközösítettnek lenni. Hogy a hatalom éveiben is megőrizze alázatát, esendőségének, semmisségének a tudatát. Hogy egy pillanatra se higgye, hogy előbbre való a többieknél… És csak a gyötrődés hosszú órái után, másnap reggel került sor az újjászületésre, a főnöki tisztségbe való beiktatás ünnepélyes ceremóniájára.
Tanulságos történet, mai politikusoknak, a Parlament jobb- és baloldalán egyaránt. Mai és jövendő vezetőinknek. Gondoljanak néha arra a bizonyos kunyhóra, és maradjanak néhanapján, egy pillanatra: csöndben.
