Érdekes kettős élményben volt részem tegnap.

Reggel Obama beszédét hallgattam meg. Azzal kezdte, hogy elismerését fejezte ki Romney-nak, aki méltó és felelősségteljes ellenfele volt a választási kampány során. Majd hozzáfűzte, hogy mielőbb le akar ülni vele, hogy megbeszélhessék, mit tehetnének közösen az országért.

Azzal folytatta, hogy ő a maga részéről mindent elkövet majd annak érdekében, hogy az elmúlt években kettészakadt amerika társadalom egységesen, egymással együttműködve éptse az ország jövőjét. Hangsúlyozta azt is, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban részletesen meg akarja vitatni az ellenzék szenátoraival és képviselőivel az országot érintő legfőbb kérdéseket. Mert csak ha együtt gondolkoznak és dolgoznak, csak akkor maradhat Amerika a világ első és legkiválóbb nemzete.

Elgondolkozik az ember: Magyar miniszterelnök, egy győztes választási kampány             után, mikor lesz majd képes békejobbot nyújtani legyőzött ellenfelének, s mikor dolgoznak majd együtt az ország jelenének s jövőjének alakításán.

Délután véletlenül belenéztem egy filmbe. Azán a képernyő mellett ragadtam. „Az angol, aki felment a dombra, és lejött a hegyről”, -- ez volt a film címe.

Egy wales-i falúban földmérők járnak, és mindenki nagy megdöbbenésére s fájdalmára kiderül, hogy a falú büszkesége nem „hegy”. Hanem csak egy hétköznapi domb. Akkoriban ugyanis az angol szabványok szerint a térképre egy magaslat csak  úgy kerülhet fel „hegy”-ként, hogy legalább ezer láb magas. A falú lelke, szimbóluma, öntudatának, büszkeségének forrása azonban csak 980 láb magas.

A falú felbolydul, fellángolnak az ellentétek, elkeseredésükben mindenki mindenki ellen fordul. De aztán hirtelen megszületik a gondolat: Mi lenne, ha ők maguk magasítanák meg a dombot, hiszen csak húsz láb hiányzik belőle. A közös cél, a szent hegy megmentésének az ügye szinte pillanatok alatt összekovácsolja a falú népét. Dacolva minden akadállyal, esővel, széllel, fáradtsággal nekilátnak, együtt -- minden ellentétet, viszályt, féltékenységet, haragot feledve --  a domb megmagasításához. Férfiak és asszonyok, felnőttek és gyerekek vállvetve hordják fel a földet a domb tetejére, vödrökben, kosarakban, zsákokban, gyalog és lovakkal, -- és végre sikerül: Ott tündöklik az immár igazi hegy a falú felett. A falú lelkészét, aki egyik kezdeményhezője volt a nagy kalandnak, és aki végül belehal az erőfeszítésbe, a karjában viszi le a hegyről hajdani nagy ellenfele, a korhely kocsmáros.  

És megint elgondolkozik az ember: Találunk-e mi itt, ebben az országban, végre valahára egy olyan közös ügyet, amely -- annyi viszály, gyűlölködés és harag után -- igazi társadalommá kovácsolna össze minket. Ha mondjuk azért kezdenénk együtt dolgozni, hogy példamutatóan demokratikus országgá vájunk; szabad, autonóm és felelősségteljes polgárok országgá váljunk;  az egymással törődő, szolidáris polgárok országává, méltányos és igazságos társadalommá váljunk.

       Jöhetnének már azok a bizonyos földmérők.