Ismerik a történetet:

"Haditengerészeti tiszt: Kérem, hogy az ütközés elkerülésére módosítsa pályáját 15 fokkal észak felé.

Civil: Javaslom, hogy az ütközés elkerülésére Önök módosítsák pályájukat 15 fokkal dél felé.

 Haditengerészeti tiszt: Itt az Egyesült Államok Haditengerészetének hajóskapitánya beszél. Ismétlem, módosítsanak pályát.

Civil: Nem. És ismétlem, Önök módosítsák pályájukat.

 Haditengerészeti tiszt: Ez itt az Enterprise repülőgép-anyahajó. Az Egyesült Államok Haditengerészetének nagyméretű hajója. Azonnal módosítsák pályájukat!

 Civil: Ez itt egy világítótorony: Döntsenek."

Mintha magunkra ismernénk. Hányszor fordult már elő történelmünk során, hogy dagadt a keblünk, fenn volt  a vitorla, hajóztunk vaktában, rosszabbnál rosszabb döntéseket hoztunk, aztán csodálkoztunk, hogy belefutunk a sziklafalba.

Szeretünk hinni abban, hogy szabad országban, szabad világban szabadok vagyunk. De azért nem árt időnként alaposan körülnéznünk. Valóban szabadok vagyunk-e? Nincsenek-e, s ha vannak, hol vannak szabadságunk határai?     

Eszembe jut erről Ionesco-nak, a híres francia drámaírónak egy története. A bolhacirkuszról ír. Idézem:

 „Létezik valami, amit bolhacirkusznak neveznek. A bolhák idomíthatók; az első teendő az, hogy rávegyük őket arra, hogy ne ugorjanak soha többé. Hogyan érhetjük ezt el? A bolhák fölé üveglapot kell tennünk. Megpróbálnak ugrani, beleütköznek az üvegbe, és leesnek. Egy idő után már meg sem próbálnak ugrani. Az üveglapot el lehet venni, és a buta bolhák már egyszerűen csak körbe sétálnak; noszogathatjuk őket az ujjunkkal, rájuk fújhatunk, de soha többé nem ugranak.”

 Nem merek felnézni. Hátha felettem is ott van már a láthatatlan üveglap. Hátha már én sem igazán ugrálok. Vagy csak siralmasan, óvatosan, laposan ugrabugrálok.

Ha az ember befejez valami fontos, hosszú munkát, ami kitölti az életét, ha lezárul életének egy szakasza, hirtelen belezuhanhat a semmibe. Sok ilyen drámai zuhanásról hall, olvas az ember. Egyetlen példát említek.

Néhány évvel ezelőtt, amikor Boris Becker visszavonult, az egyik legismertebb német bulvárlap ezzel a kérdéssel jelent meg a címlapján:

„Van-e élet a tenisz után?”

A kérdés döbbenetes és jogos. Mert ha hirtelen vége szakad a sikernek, a tündöklésnek, a hatalomnak, gazdagságnak, akkor megnyílhat a semmi szakadéka a lábunk előtt. A késő-középkor egyik kedvenc műfaját, a „Hercegek bukásá”ról szóló történeteket idézi ez a zuhanás.

A Bunte cikkírója a végletekig kiélezik ezt a drámát. Azt sugallja, hogy a siker fényes világából való visszavonulás olyan, mintha az ember az életből a halálba zuhanna át. Újra és újra hangsúlyozza, hogy valami nagyon fontosnak és értékesnek, szinte magának az életnek szakad itt most vége.  „Boris Becker most játszott utoljára”; „még egyszer, utoljára, ott állt a rivaldafényben”. „Ez volt utolsó játékom”, mondja Becker.

„És mi lesz ezek után?” – kérdezi a szerző. A „sötétbe zuhanás”, a „sötét mélységbe zuhanás” a „sötét szakadékba zuhanás”, „sötét verembe (sírba) zuhanás” következik? E kérdést, mint valami zenei motívumot, addig ismételi, amíg a semmibe zuhanás képe belevésődik az olvasó tudatába.

Példák sokaságát sorakoztatja fel erre. Stefan Edberg például „nagyon nehezen küzdött meg” ezzel a zuhanással. Henry Maske, a híres boxoló, visszavonulása után, „mély verembe zuhant”, olvassuk. Michal Jürge a Stern című hetilap elbocsátott főszerkesztője azt mondja magáról, hogy „sötét verembe zuhant”.

De megkérdezhetjük mi is: Mi történt mondjuk Clintonnal, amikor utoljára lépett ki a Fehér Ház kapuján?

És mi történik majd velünk, amikor életünk egy fontos szakasza hirtelen lezárul, és csak a bizonytalan jövőt látjuk magunk előtt? Mi is bezuhanunk abba a bizonyos sötét verembe?

Hogyan kell, kellene felkészülnünk arra, hogy elkerüljük a zuhanást, vagy hogy épkézláb  kitornázzuk magunkat a veremből? 

A nálunk bölcsebb és felelősségteljesebb társadalmak már régen megkötötték, s a változó időkhöz újra és újra hozzáidomították a maguk társadalmi szerződését. Anglia  kezdte a sort 1832, 1928, 1948-ban; majd jött Svédország 1847, 1913, 1938-ban; Németország az 1870-es, illetve az 1950-es években; Ausztria 1955-ben; Spanyolország 1977-ben,-- hogy csak néhányat említsek meg a legfontosabbak közül

És mi? A kommunista terror két évtizede után kialakult valamiféle kényszerű, torz kiegyezés a kádárista oligarchia és a magánéletébe visszaszorított, néma társadalom között. 1989 után ez a kényszerű megállapodás felbomlott és lehetőség nyílt arra, hogy a társadalom megannyi szereplője megkösse a maga igazi társadalmi szerződését. Nem kötötte meg. Elmulasztottuk a kínálkozó alkalmat. Nem állapodtunk meg a társadalmi együttélés olyan szabályrendszerében, az anyagi és nem-anyagi javak, a jogok és kötelességek, olyan elosztásában, a társadalmi különbségek olyan méltányos rendezésében, amelyet a társadalom többsége elfogadott volna. 

Ez a mulasztás, ez a hiány az elmúlt húsz évben a mindenki mindenki ellen hordájává zilálta szét a társadalmat. A zűrzavar, a bizonytalanság, az elégedetlenség, a sérelmek, konfliktusok állandó forrásává vált.  Megbénította, a nemzetközi versenyben eleve vesztésre kárhoztatta az országot.

Mikor térünk már észhez? Mikor lesznek már hajlandók a különböző társadalmi csoportok, és különösképpen a politikus urak és hölgyek leülni egy asztalhoz, és elkezdeni higgadtan beszélni arról, hogy hogyan is lehetne s kellene ellenszenveinket, félelmeinket oldani, előítéleteinktől megszabadulnunk; hogyan lehetne békében együtt élnünk; hogyan lehetne egy igazságosabb, sikeresebb, boldogabb ország felépítésén közösen dolgoznunk.  

Persze tudom: fölényeskedni, veszekedni, gyűlölködni, saját pecsenyét sütögetni könnyebb, kellemesebb.

Nem pénzt akarok kertesni.
Egyszerűen csak csodálatosakarok lenni.

Van egy hatékony módszere annak, hogy az ember elhessegesse élete végső értelmetlenségének gyanúját. Az élet hiányzó (vagy ismeretlen) értelme helyett célokat tűz ki maga elé, s amikor az egyiket elérte, máris kitűzi a következőt. Olyan ez, mint amikor valaki egy csónakban ül, nincs evezője, s hogy haladjon, egy horgonyt dob mindig előre, majd utána húzza a csónakot s magát; majd a horgonyt újra előbbre lódítja; és így tovább.

Leérettségizem --- jó munkát keresek ---  lakásra gyűjtök --- megházasodom ---      a gyerekeket felnevelem --- a pályámon elérem kitűzött céljaimat … Vagy még kisebb célokkal húzom magam nap mint nap előre. Megyek a meccsre -- a heti kártyapartira --- megyek az orvoshoz --- holnap iszom egy pohár sört ---megmetszem az almafákat --- és…

 A baj csak az, hogy eljöhet az idő, amikor már nincs hova dobja az ember a horgonyt, mert kezd kinyílni előtte az elmúlás szakadéka. Megfordulhat, megpróbálhatja visszadobni a horgonyt a múltba, megkísérelhet távolodó, jelentéssel, értelemmel teli emlékeibe kapaszkodni, de aztán kiesik a kezéből a horgony lánca. Sodródik az ismeretlenbe.

Ez persze így túlságosan komoran hangzik. Van azonban ennek a veszélyes sodródásnak egy mulatságosabb változata is.

Gyerekkoromban olvastam egy regényt, ha jól emlékszem, az volt a címe, hogy Egy komisz kölök naplója. Történt egyszer, hogy ez a komisz gyerek kelekótya módon csónakba ült, és észre sem vette, hogy a folyó egyre gyorsabban kezdi sodorni lefelé. Mire észbe kapott, már hallhatta a Niagara-vízesés közelgő moraját, ami egyre inkább robajjá erősödött. A parton állók rémülten és tehetetlenül figyelték a drámát.

 Az utolsó másodpercben azonban megpillantottak a vízeséstől néhány méterre egy a folyó fölé kifeszített drótkötelet, amelyen történetesen épp akkor billegett át egy bátor kötéltáncos, aki, észrevéve a gyereket, az utolsó pillanatban, mielőtt a csónak lezúdult volna a vízesésen, elkapta a karját, felemelte magához, és kisétált, kiegyensúlyozott vele a partra, a bámészkodó tömeg üdvrivalgásának közepette.

 A baj csak az, hogy a mi életünk vízesései fölött nem föltétlen feszülnek ragyogó drótkötelek.

A Financial Times-ban egy briliáns tárcát olvastam Lucy Kellaway (2002)[1] tollából a villámgyors önbemutatás egy új lehetőségéről. „Liftszövegnek” (elevator speech) nevezi a szerző ezt az új műfajt, amelyet akkor kell alkalmazni, ha az ember történetesen – életre szóló lehetőség – ugyanabba a liftbe száll be, mint a főnöke, és harminc másodperce van arra, hogy bemutassa magát, illetve megnyerje főnöke tetszését. Amit a szerző erről a kényes helyzetről ír, olyan frappáns, szellemes és elgondolkodtató, hogy a szokásosnál egy kicsit bővebben idézem.

A liftben állsz és mész föl az irodádba. A lift megáll az egyik emeleten. Az ajtó kinyílik, és belép a vezérigazgató. Mit teszel?

Ha Angliában vagy, akkor a cipőd orrát bámulod vagy valami kótyagos, tréfás megjegyzést teszel az időjárásra. Vársz arra, hogy ő szóljon valamit, de mindenekfelett reménykedsz abban, hogy hamar kiszáll...

Ha Amerikában vagy, akkor a buzgó és törekvő üzletember legújabb fegyverét veszed elő: a liftszöveget. Ez egy 10–30 másodpercig tartó, rólad szóló hirdetés...

...Craig Harrison, egy kaliforniai self-help guru, vagyis »segíts magadon szakértő«, a következőképpen mutatja be önmagát a liftben. »A bizalom marketingjével foglalkozom! Motivációs tréner vagyok, aki segít másokat abban, hogy nagy célokat tűzzenek ki maguk elé és nagy teljesítményeket érjenek el... Itt van a névjegykártyám, engedje meg, hogy átalakítsam az ön világát!«...

Az egyetlen olyan angol személyiség, akiről úgy gondolom, hogy jól ért a liftbeszéd művészetéhez, a királynő. Tudom, hogy ez kicsit különös, kicsit furcsa, mert kétlem, hogy ő valaha is beszállt egy olyan liftbe, ahol váratlan találkozásokra kerülhetett volna sor...

Ő minden bizonnyal ellenállna annak a kísértésnek, hogy valami ilyesmit mondjon: »Hello. Én vagyok a királynő. Ötven éve uralkodom, voltak köztük jó évek és voltak köztük anni horribiles. Van több palotám, és nem fizetek örökösödési adót. « Ez jó liftszöveg lehetne. De a királynő nem él vele. Inkább azt kérdi: »És ön mivel foglalkozik? «...

Angliában tehát kudarcra van ítélve minden olyan kísérlet, hogy az ember egy 16 másodperces liftszövegben tündökölni próbáljon. És minél több ember próbálkozik mégis vele, annál nagyobb lesz a kísértés mindenki számára, hogy a lift helyett a lépcsőházat válassza.

Ez a konklúzió egyébként egybecseng egy ismeretlen szerzőnek azzal a bölcs tanácsával, hogy: „A sikerhez nem visz föl lift. Keresd a lépcsőházat.”

Önnek, kedves Olvasó, van már liftszövege? Gondolkodott-e már azon, hogy hogyan hangzanék?

[1] Kellaway, Lucy 2002. How to Talk Yourself Up. The Financial Times, július 3. 9. o.

Úgy hallom, Magyarországon két olyan Duna-híd is épült, amelyhez nem tervezték meg, vagy nem építették meg a megfelelő közúti összeköttetést.

Már kezdtem örülni, hogy itt végre valami igazi magyar sajátosságot, hungaricumot sikerült produkálnunk. De tévedtem. Vannak ennél még cifrább esetek is. Íme egy kép:

Ez a XII. században épült híres avignoni híd, Dél- Franciaországban. Itt nem a közúti csatlakozás hiányzik, hanem a híd másik fele. Mi, viharos múltú Közép-Európaiak azonnal rávágnánk: de kár, lebombázták.

Ámde nem. Nem bombázták le. Csak a megismétlődő árvizek egyre inkább megrongálták, majd az 1668-as nagy árvíz végleg elmosta a híd felét. A város polgárai pedig úgy hagyták, mert nem akartak már több pénzt költeni rá. Azóta is ott áll, csonkán.

Jó döntés volt, mert a híd lett a város emblémája, és a mai napig turisták millióit vonzza oda.

Nálunk a hidak elkészültek, szilárdan állnak. De elszorul az ember szíve. Az avignoni híd mintha a mi országunk emblémája is lehetne. Az elmúlt években, az elmúlt húsz évben, az elmúlt évszázadban mintha félbemaradtunk volna. Országunk hídja a történelem folyamán ívelgetett előre, de most mintha hiányozna a jövő felé lendülő következő íve.