Hamar elmúlik a pillangókorszak, szélfútta hajak, libegő szoknyák, önfeledt táncok, keringők, játékok, flörtök korszaka, a fiatal élet szép, lebegő szabadsága.

Aztán jön a házasság. Boldog, örömteli hónapok, évek. Jönnek a gyerekek. Felpezsdülő örömök és gondok. Örömök és aggodalmak, és a megfeszített munka – műhelyben, irodában, gyárban, a pult mögött --, vinni-hozni a gyerekeket, óvni őket a veszélyektől, tanulni velük, majd kuporgatni a pénzt nekik lakásra, másra. Mindezt a kifulladásig.

Ha mindez sikerül, talán jön néhány szabadabb, levegősebb év, egy kis kirándulás/színház, utazás, kertészkedés/barátnők.

Többnyire rövid közjáték. Mert jönnek az unokák. Öröm és kimerülés.

És arról még nem is szóltam, hogy mire körülnéznének az életben, gyakran rájuk szakad önnön szüleik sorsa, betegsége, ápolása. Futkározás velük orvoshoz, később már napi feladatként ott lenni ágyuk mellett, tartani bennük a lelket, miközben önmagunk ereje is apad már. Fáj a térd, a hát,fel-feldobog a szív.

És – fájdalmas, de tény, hogy -- a hajdan lobogó hajú lányok közül nagyon sokaknak át kell élniük társuk elvesztését, esetleg a válás megalázó vesszőfutását, az egyedül maradás sivár fájdalmát, vagy az érzelmileg kiürült házasság lélekölő nyomorúságát.

De akárhogy is van, a nők csodálatosak. Mert mindezek ellenére képesek mosolyogni, képesek maguk körül derűt sugározni. Képesek a szeretetre.

Amit mi férfiak egyáltalában nem érdemlünk meg.

Legutóbbi könyvem bemutatóján Jelenits tanár úr igazságos szigorral  elítélte magatartásomat. Ha jól emlékszem, „tévelygő embernek”, „zavarodott bölcsnek” nevezett, aki „csak játszik”, aki „engedett a kísértésnek”, „nem akar a dzsungelből kijutni”, „egyszerűen csak örömét akarja lelni abban, hogy egy titkokkal teli világban kalandozhat”. 

Elfogadom intését, igaza van. De szavait, a magam szemszögéből tekintve, talán máskép értelmezem.

Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozok, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam.

És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető „homokos, vizes síkságra”. Ahol már nincs remény. 

De lehet, hogy mégis csak Jelenits tanár úrnak van igaza. Lehetséges,hogy azok közé tartozom, akikről Hofmannstahl így ír:

                                  „Céltalan vándorai a térnek.”

A huszadik századi magyar pszichológia egyik kiváló szellemének, Mérei Ferenc tanár úrnak volt ez egyik kedvenc mondása az, hogy: „Az élet nem tűzoltómajális”

Nagyon is igaza volt. Örömök mellett sok fájdalmas pillanata is van az életnek. Szüksége van az embernek némi bölcsességre és rezignációra. Ez utóbbira hadd adjak egy példát. Arany János egyik kései szonettje a rezignációnak, a derűnek és öniróniának tündéri keveréke és megrázó példája. A szonett címe: Naturam furcâ expellas…***

Gyermekkoromban felköték

A színben egy nagy tökharangot,

Amely ugyan nem ada hangot,

De máskép vígan működék;

Megvolt a súlya, lódulása,

Kötelét hogy jól visszarántsa

S vele a kis harangozót; –

Szóval: csinált commóciót.

 

„No, mondám, majd ha nagy leszek,

Valódi harangot veszek

És azt egész nap kongatom

Saját kényemre, szabadon.”

 

Így kongatom most untalan

E verseket – bár hangtalan.

Az első sorokban csak valami kedves humor derűje fénylik. Amikor azonban a vers utolsó két sora is elhangzik, e szelíd lüktetés helyett egyszeriben valami egészen különös, derűs-komikus-tragikus villódzás indul meg a vers két képe: a néma tökharangot kongató kisfiú és a verseinek néma harangját kongató idős költő képe között.

A költő maga látja itt önmagát, kettős fényben, az ifjúság ßà és az öregkor, az ábrándok ßà és a kietlen valóság fényében. Maga látja s fogadja el szelíd derűvel és fájdalmas öniróniával önnön vágyainak jogosságát ßà és hiábavalóságát.

Szép és nemes emberi magatartás. Akkor is, ha mi már tudjuk, hogy Arany János verseinek harangja ma is diadalmasan cseng, bong, -- és szól hozzánk.

---  

         *** A vers címe egy latin közmondásra utal. Magyarul a közmondás így hangzik:     

                 “Vasvillával űzöd ki a természetet, mégis mindíg visszatér”.

A híres angol költőnek, Tennysonnak van egy világszép verse, amelyben a már öreg Odisszeusz készül ismertetlen új világok meghódítására. Tanulhatnánk belőle mindnyájan, fiatalok, középkorúak, idősek. Néhány sorát idézem.

Része lettem mindannak, ami ért;

de minden tapasztalás látkörén túl

ott tündöklik a be nem járt világ

s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm.

Untat várni, elmúlni csiszolatlan

rozsdállva és nem munkában ragyogni!

Csak élni: még nem élet. Ezer élet

együtt sem volna sok, és hogy fogy ez

az egy is; pedig minden óra, mellyel

a nagy csöndet megrablom, valami

új hír hozója; s szégyen volna néhány

napért raktáron óvni magamat

s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő

csillag, az emberész minden határán

túlra követni vágyik a tudást…

… …                          Föl, barátaim,

nincs még túlkéső új földet keresni.

El a parttól, és hasítsuk a zengő

barázdákat; akarom, hogy repüljünk

túl a napon s túl minden nyugati

csillag fürdőjén, mire meghalok.

Talán lemos az örvény dühe, de

talán a Boldogok Szigete vár,

s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.

Sok titok van még; és bár nem vagyunk

az az erő, mely egykor eget és

földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;

sors és idő gyengíthetett, de hős

szívünk együtt ver s kemény hite, hogy

küzd, keres, talál s nem hagyja magát.

                                                            Odysseus (Ulysses). Szabó Lőrinc fordítása

Az elmúlt két évtized az óriási lehetőségek két évtizede volt a kelet-közép európai országok számára. Voltak országok, amelyek éltek e lehetőségekkel. Mi sajnos nem, vagy csak részben tartozunk közéjük.

Javarészt eltékozoltuk az elmúlt húsz évet. Veszekedtünk, tehetetlenkednünk. Mindez persze elsősorban az új/régi politikai osztály felelőssége, felelőtlensége, de azért nem lehet senkinek sem igazán nyugodt a lelkiismerete.

Az nagy teljesítmény és siker volt, hogy a kilencvenes évek első felében kiépült a demokrácia és a piacgazdaság intézményrendszere. De aztán, az elmúlt nyolc-tíz évben ott rongáltuk magunkat, egymást és az országot, ahol csak tudtuk.

Két évtized nem volt elég arra, 

• hogy lezárjuk a múltat, kibéküljük egymással, és közösen próbáljuk megoldani az ország előtt álló feladatokat; 
• hogy példamutatóan demokratikus, polgárosult, szabad, szolidáris társadalommá váljunk; 
• hogy 150 év késéssel megkössük társadalmi szerződésünket, s társadalmunk fokozatosan méltányosabb és igazságosabb társadalommá alakuljon át; 
• hogy újra induljon a társadalmi mobilitás; 
• hogy a hetvenes-nyolcvanas években kialakult kis- és középpolgárságunk megtalálja a helyét az új helyzetben, az európai és globális térben; 
• hogy rendbe tegyük az ország szénáját; például a költségvetést; 
• hogy kikerüljünk az adósságcsapdából; 
• hogy tönkrezúzódott iparunkat és mezőgazdaságunkat nemzetközileg (újra) versenyképessé tegyük; 
• hogy kitaláljuk azt, hol lehet a helyünk a világgazdaságban, hol, milyen területen válhatunk a kiváló minőség országává; 
• hogy az úttörő szakértelem egyik európai bázisává váljunk; 
• hogy legalább részben kiszabaduljunk a korrupció polipkarjainak szorításából; 
• hogy (majdnem) minden magyar állampolgár megtanuljon legalább egy idegen nyelvet; 
• hogy az emberek bízzanak önmagukban, egymásban és az ország jövőjében; 
• hogy torz történeti tudatunk higgadt, tárgyilagos történeti tudattá alakuljon át; 
• hogy az ország állampolgárain fokozatosan szabad, autonóm, törvénytisztelő, felelősségteljes polgárokká cseperedjenek;

Ezt az elfecsérelt húsz esztendőt már nem lehet visszahozni. De tanulni lehet belőle. Mert a kudarc tükrében 

• élesen kirajzolódnak az elmulasztott lehetőségek; 
• élesen kirajzolódnak azok a hibák, amelyek elkövetésére hajlamos ez az ország, s amelyeket a jövőben nem volna szabad elkövetnünk; 
• élesen kirajzolónak a teendők.

 Ideje összeszednünk magunkat. 

                   „Tíz perc az nagy idő, Elemér” 

-- énekelte annak idején, ha jól emlékszem, Kazal László.      

Húsz év még nagyobb idő. Ideje volna feltápászkodnunk.

Egyetemista koromban az Eötvös Kollégium diákja voltam Budapesten.

Szüleim Debrecenben laktak.

Édesapámtól minden héten érkezett egy levelezőlap.

Három szó állt rajta:

          „Fésülködj. Ne hadarj. Húzd ki magad.”

Igaza volt, mert kócos voltam, hadartam és görbén álltam.

De ma már tudom, hogy többről is szólt ez az egyszerű üzenet. Valami ilyesmiről:

          Tartsd rendben az életed.

          Szólj érthető nyelven a világról, a világhoz.

          Őrizd meg emberi méltóságod. Amennyire csak lehet.

Ha jól emlékszem, van Móricz Zsigmondnak (vagy Móra Ferencnek?) egy rövid novellája. Egy kisfiúról szól, akit elküldenek a szomszéd falúba, hogy vigyen el, vagy hozzon el onnan valamit.Tikkasztó hőségbe indul útnak a gyerek, és másfél-két óra múlva érkezik haza. Megkérdik tőle, hogy nem fáradt-e nagyon el a hosszú gyaloglásban.

       "Nem gyalog jöttem, karikáztam”

  – vágja rá kackiásan a kisfiú, nem is igazán értve a kérdést. Vagyis gyaloglás-futás közben egy karikát hajtott maga előtt, és így mindez már nem izzasztó munka, hanem örömteli játék volt.

Mi lenne, ha – görcsös erőlködés és eszeveszett rohanás helyett -- megpróbálnánk mi is játszani? Tudván-tudva, hogy az igazi játék nagyon komoly, elmélyedt, áhítattal teli foglalkozás. És jó gyakorlat az életre.

 Játsszuk azt, hogy szabadok vagyunk.

Játsszuk azt, hogy felelősségteljes polgárok vagyunk.

Játsszunk demokráciát.

Játsszuk azt, hogy tudunk beszélgetni egymással.

Játsszuk azt, hogy hiszünk a jövőben.

Játsszuk azt, hogy mindennap felfedezünk valami újat a világban és      önmagunkban.

Játsszuk az, hogy ez az ország a mi országunk.

Játsszuk azt, hogy tehetünk valamit egymásért és ezért a világért.

Játsszuk azt, hogy játék az élet.

Játsszuk azt, hogy nem játék az élet.

Játsszuk azt, hogy van értelme az életünknek.

Bereményi Gézával és Cseh Tamással ”játsszuk azt, hogy játszunk megint”.

                                   *

Hátha eljutunk, előbb-utóbb, nagy boldogan karikázva, egy jobb országba.

André Gide, a híres francia regényíró írta valahol:

„Nem vagyok kapcsolatban a korral. Kortársaim játékai sohasem szórakoztattak szerfölött.

Kihajolok a jelen ablakán.”

Én csak azt merem mondani:

  „Szeretnék kihajolni ezen az ablakon.”

Érdekes kettős élményben volt részem tegnap.

Reggel Obama beszédét hallgattam meg. Azzal kezdte, hogy elismerését fejezte ki Romney-nak, aki méltó és felelősségteljes ellenfele volt a választási kampány során. Majd hozzáfűzte, hogy mielőbb le akar ülni vele, hogy megbeszélhessék, mit tehetnének közösen az országért.

Azzal folytatta, hogy ő a maga részéről mindent elkövet majd annak érdekében, hogy az elmúlt években kettészakadt amerika társadalom egységesen, egymással együttműködve éptse az ország jövőjét. Hangsúlyozta azt is, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban részletesen meg akarja vitatni az ellenzék szenátoraival és képviselőivel az országot érintő legfőbb kérdéseket. Mert csak ha együtt gondolkoznak és dolgoznak, csak akkor maradhat Amerika a világ első és legkiválóbb nemzete.

Elgondolkozik az ember: Magyar miniszterelnök, egy győztes választási kampány             után, mikor lesz majd képes békejobbot nyújtani legyőzött ellenfelének, s mikor dolgoznak majd együtt az ország jelenének s jövőjének alakításán.

Délután véletlenül belenéztem egy filmbe. Azán a képernyő mellett ragadtam. „Az angol, aki felment a dombra, és lejött a hegyről”, -- ez volt a film címe.

Egy wales-i falúban földmérők járnak, és mindenki nagy megdöbbenésére s fájdalmára kiderül, hogy a falú büszkesége nem „hegy”. Hanem csak egy hétköznapi domb. Akkoriban ugyanis az angol szabványok szerint a térképre egy magaslat csak  úgy kerülhet fel „hegy”-ként, hogy legalább ezer láb magas. A falú lelke, szimbóluma, öntudatának, büszkeségének forrása azonban csak 980 láb magas.

A falú felbolydul, fellángolnak az ellentétek, elkeseredésükben mindenki mindenki ellen fordul. De aztán hirtelen megszületik a gondolat: Mi lenne, ha ők maguk magasítanák meg a dombot, hiszen csak húsz láb hiányzik belőle. A közös cél, a szent hegy megmentésének az ügye szinte pillanatok alatt összekovácsolja a falú népét. Dacolva minden akadállyal, esővel, széllel, fáradtsággal nekilátnak, együtt -- minden ellentétet, viszályt, féltékenységet, haragot feledve --  a domb megmagasításához. Férfiak és asszonyok, felnőttek és gyerekek vállvetve hordják fel a földet a domb tetejére, vödrökben, kosarakban, zsákokban, gyalog és lovakkal, -- és végre sikerül: Ott tündöklik az immár igazi hegy a falú felett. A falú lelkészét, aki egyik kezdeményhezője volt a nagy kalandnak, és aki végül belehal az erőfeszítésbe, a karjában viszi le a hegyről hajdani nagy ellenfele, a korhely kocsmáros.  

És megint elgondolkozik az ember: Találunk-e mi itt, ebben az országban, végre valahára egy olyan közös ügyet, amely -- annyi viszály, gyűlölködés és harag után -- igazi társadalommá kovácsolna össze minket. Ha mondjuk azért kezdenénk együtt dolgozni, hogy példamutatóan demokratikus országgá vájunk; szabad, autonóm és felelősségteljes polgárok országgá váljunk;  az egymással törődő, szolidáris polgárok országává, méltányos és igazságos társadalommá váljunk.

       Jöhetnének már azok a bizonyos földmérők.

      "Hol zsarnokság van,

        ott zsarnokság van"

 -- írta Illyés Gyula 1950-ben.       

 Méltatlan dolog volna a mi mai viszonylag szabad korunkat ahhoz a rettenetes korhoz hasonlítani. De van valami, ami – másképpen ugyan, de -- beivódik a mi életünkbe is, elvakít, bénít minket. Ami kiszorítja életünkből s tudatunkból az életet és a gondolkodás ezernyi más formáját, lehetőségét.

 És ez a politika.

Nem tagadom rendkívüli jelentőségét. Nem lehetnénk meg nélküle. De az elmúlt húsz évben betolakodott, belefeszült az életünkbe, emberi kapcsolatainkba, gondolkodásunkba; jelen van szinte minden percünkben, az élet minden szegletében, a gazdaságban, a kultúrában, az érzéseinkben, magatartásunkban; nem hagy egy percre sem magunkra, hogy másra gondoljunk, hogy tegyük a dolgunkat, hogy felszabadultan beszélgessünk, hogy elcsendesedjünk, hogy egymással megbékéljünk, hogy sok bajunk közt is felhőtlenül, gondtalanul örülni tudjunk, hogy egyszerűen csak éljünk.

A politika határozza meg gondolatainkat, s nem gondolataink a politikát. Lassanként már nemcsak újságot, hanem ásványvizet és joghurtot is politikai rokonszenveik s ellenszenveink szerint veszünk. S már az is politikai állásfoglalásnak számít, hogy jó vagy rossz kedvünk van. Arról nem is szólva, hogy ismerőseinkkel olya köntörfalazó óvatossággal beszélünk, mintha valamennyinek (új keletű) KGB vagy CIA igazolvány lapulna a zsebébe.

Hogyan szabadulhatnánk meg ettől a politikai paralízistől, agylágyulástól, Parkinson-kórtól?