Elkeseredettebb perceimben úgy érzem, hogy önmagunkat, országunkat így írhatnám le néhány irodalmi mű címének vagy egy-egy sorának felsorakoztatásával:

Emberi komédia

 Hosszú út az éjszakába…

 Hiúság vására

 Bolond Istók

 Purgatórium

 Úri muri

 Hét krajcár

 Jaj, leányom, jaj!

 Halálfiai

 Szegénylegények

 Este van, este van…, de senki sincs nyugalomban

 Elfújta a szél

 Nem lelé honját a hazában

 Híd-nem-avatás

 A magyar ugar

 De látod amott a téli világot…

 … lukas nadrágom kézzel takarom…

 Itt a nyilam! Mibe lőjjem?

Ez persze csak keserű játék. Címekből, sorokból színesebb, napfényesebb mozaik is kirakható erről az országról, társadalomról.

A szabály az szabály

Ha több ember együtt akar élni, akkor meg kell állapodniuk bizonyos szabályokban. Abban, hogy mi szabad és mi nem, mi ildomos, és mi nem. Abban, hogy hogyan kell viselkedni utcán, színházban, iskolában, a családban, az üzleti életben, emberi kapcsolatainkban.

Az emberi közösségeket – többek között -- egy-egy ilyen szabályrendszer tartja össze. Ezek a többnyire láthatatlan szabályrendszerek rendkívül erősek. Nehéz kitörni belőlük. Az ember szabálykövető lény – mondaná Csányi Vilmos. Még a forradalmárt is kötik, köthetik a beidegzett szabályok.

Más kontextusban ugyan, de hoz erre egy meglepő, mulatságos, tanulságos példát.

Az ötvenhatos forradalom első napjának estéjére így emlékszik vissza.

Nagy Imre beszéde után mi eljöttünk az évfolyamtársaimmal. Emlékszem, a körúton még működtek a közlekedési lámpák. Jött egy oldalkocsis motorbicikli golyószóróval felszerelve és … megállt a piros lámpánál. Döbbenetes élmény volt. Mert nem jött szembe semmi, a fegyveres motorkerékpáros haladhatott volna tovább nyugodtan, de megállt. Mi nevettünk is rajta. Persze nem tudtuk, hogy a Rádiónál már lőnek. De annyira meghökkentett bennünket, hogy egy óriási felfordulás kellős közepén valaki már egy golyószóróval a kezében is betartja a közlekedési szabályokat.

Eszembe jut erről nekem is egy kísértetiesen hasonló, de még mulatságosabb jelenet.

A hetvenes években a fiatalok, diákok sokféleképpen tiltakoztak az adott társadalom rendje, megkötöttségei, merev szabályai, gyakran álszent erkölcsisége ellen. A szüleik, a felnőtt társadalom megbotránkoztatására sokan sokféle utat-módot választottak. Az egyik ilyen az volt, például, hogy fényes nappal meztelenül futottak végig városuk főutcáján. Egyik ilyen görögös atlétát sikerült valamelyik nagy tévécsatorna riportereinek lencsevégre kapniuk. New York elegáns Ötödik Sugárútján futott végig, büszkén, bátran, mit sem törődve a megdöbbent, csodálkozó, felháborodó járókelőkkel. Csak futott tovább, a szabadság és a lázadás eszményképeként.

De hirtelen egy utcasarokhoz ért, ahol pirosra váltott a lámpa. Pillanatnyi habozás után megtorpant, megállt, és zavarában ott toporgott a járda szélén mindaddig, amíg a lámpa zöldre nem váltott. A szabály erősebb volt, mint a szabadság forradalmi heve.

Kár. Mert bármennyire is fontosak a szabályok, időnként meg kell törni őket.

Ha több ember együtt akar élni, akkor meg kell állapodniuk bizonyos szabályokban. Abban, hogy mi szabad és mi nem, mi ildomos, és mi nem. Abban, hogy hogyan kell viselkedni utcán, színházban, iskolában, a családban, az üzleti életben, emberi kapcsolatainkban.

Az emberi közösségeket – többek között -- egy-egy ilyen szabályrendszer tartja össze. Ezek a többnyire láthatatlan szabályrendszerek rendkívül erősek. Nehéz kitörni belőlük. Az ember szabálykövető lény – mondaná Csányi Vilmos. Még a forradalmárt is kötik, köthetik a beidegzett szabályok.

Más kontextusban ugyan, de hoz erre egy meglepő, mulatságos, tanulságos példát.

Az ötvenhatos forradalom első napjának estéjére így emlékszik vissza.

Nagy Imre beszéde után mi eljöttünk az évfolyamtársaimmal. Emlékszem, a körúton még működtek a közlekedési lámpák. Jött egy oldalkocsis motorbicikli golyószóróval felszerelve és … megállt a piros lámpánál. Döbbenetes élmény volt. Mert nem jött szembe semmi, a fegyveres motorkerékpáros haladhatott volna tovább nyugodtan, de megállt. Mi nevettünk is rajta. Persze nem tudtuk, hogy a Rádiónál már lőnek. De annyira meghökkentett bennünket, hogy egy óriási felfordulás kellős közepén valaki már egy golyószóróval a kezében is betartja a közlekedési szabályokat.

 Eszembe jut erről nekem is egy kísértetiesen hasonló, de még mulatságosabb

jelenet. A hetvenes években a fiatalok, diákok sokféleképpen tiltakoztak az adott társadalom rendje, megkötöttségei, merev szabályai, gyakran álszent erkölcsisége ellen. A szüleik, a felnőtt társadalom megbotránkoztatására sokan sokféle utat-módot választottak. Az egyik ilyen az volt, például, hogy fényes nappal meztelenül futottak végig városuk főutcáján. Egyik ilyen görögös atlétát sikerült valamelyik nagy tévécsatorna riportereinek lencsevégre kapniuk. New York elegáns Ötödik Sugárútján futott végig, büszkén, bátran, mit sem törődve a megdöbbent, csodálkozó, felháborodó járókelőkkel. Csak futott tovább, a szabadság és a lázadás eszményképeként.

De hirtelen egy utcasarokhoz ért, ahol pirosra váltott a lámpa. Pillanatnyi habozás után megtorpant, megállt, és zavarában ott toporgott a járda szélén mindaddig, amíg a lámpa zöldre nem váltott. A szabály erősebb volt, mint a szabadság forradalmi heve.

Kár. Mert bármennyire is fontosak a szabályok, időnként meg kell törni őket.

A közismert hajdani viccben Molotov panaszkodik Sztálinnak, hogy nem érti: járta az országot, és egészen más dolgokat látott, mint amit a Pravda ír. Sztálin megtömi a pipáját és csendesen így szól: Molotov elvtárs, maga csak olvassa a Pravdát.

Ez így rendben is van. A baj csak az, hogy Sztálin ide vagy oda, ma Magyarországon mindenki a maga Pravdáját olvassa.

Ha balra húz a szíve, akkor mondjuk csak a Népszavát olvassa és semmi mást. Ha jobbra hajlik, akkor mondjuk a Magyar Nemzetet és semmi mást. Vagyis csak azt olvassa, amit szeretne hallani. Ami megerősíti hitében és tévhiteiben. Ami simogatja. Ami megnyugtatja. Ami csökkenti szorongásait. Ami folyton-folyvást lobbanékony olajat csöpögtet indulataira. Olyannak akarja látni a világot, amilyennek szeretné, s lapja ezt a kancsal képet festi fel elé. Hallani sem akar ellenérveket, olyan híreket, amelyek megingathatnák törékeny biztonságában. Azt akarja olvasni, hallani, hogy ő, csak ő a jó; csak ő igaz polgár vagy hazafi; a másik tábor a gonoszok, az országárulók gyülevész hada. Nem gondolkodni, érteni akar, hanem forogni saját világának kellemesen langyos levében. Térdepelünk az álkonzervativizmus, álliberalizmus, ál-szociáldemokrácia hamis oltárai előtt.

A mai napig folyik az ország butítása. Mindannyiunk önbutítása. Sztálin elvtárs mosolyogva forog a sírjában. 

Egyre erősebben lobognak a zászlók. Készülve a választásra pártok és pártkezdemények lobogtatják őket, próbálgatják a harsonákat, egyre hangosabban pergetik a toborzó dobokat. Hívják az embert erre is, arra is, balra is, jobbra is, félbalra s féljobbra is. Figyelmeztetnek: nem állhatsz középen, közép nincs, nem próbálhatod távolságtartással értelmezni a helyzetet s történéseket. Színt kell vallani. Pirosat, zöldet, narancssárgát, kéket, szivárvány színűt.

Lehet, hogy erre is sor kerül majd. De talán nem ártana, ha az országban nem mindenki ugrana fel azonnal az első szekérre, bármennyire is szép színű ez a szekér s nyalkák az elébe fogott paripák. Talán nem, ártana, ha legalább néhányan megpróbálnák előbb megérteni azt, hogy mi  is történik valóban az országban, és azután döntenének, hogy ugranak-e vagy sem, hova ugranak s hova nem.     

Egyik legjobb barátom írta nekem a minap:

„1990 és 93 között kipróbálhattad a "közép" helyzetét TV elnökként. Nem rajtad múlt, hogy nem akadt partnered…  Ma sincs ott több, mint üres tér, óva intelek, hogy ott maradj. Tudod, hogy nem félek a politikai magánytól, de téged igenis féltelek.”

Köszönöm e szép sorokat. Írójuknak lehet, hogy igaza van. De azt hiszem, – bár lehet, hogy a politikában ez lehetetlen --, hogy az „üres tér”-ből sok minden született már a világmindenségben.

Nagyon rossz és nyomorúságos, de ugyanakkor meglehetősen kényelmes a rablét. Nyomorúságos, mert fázik és éhezik az ember. Nyomorúságos, mert megfosztja az embert az élet ezer lehetőségétől és örömétől. Ámde, mindennek ellenére, megvannak a rabélet kényelmei és csábításai is, különösen ha metaforikus értelemben használjuk a börtön fogalmát, és a szabadág hiányának például azt az állapotát értjük rajta, amelyben az államszocializmus évtizedeiben élt többek között a magyar társadalom. Rossz és nyomorúságos állapot volt ez, de egyben kényelmes is, mert a rablét infantilizálta, a gyerekkori felelőtlenség állapotában tartotta az embereket. A szocialista oligarchia minden döntés jogát magának tartott meg, kizárt mindenki mást a politikából és a közéletből, ezzel azonban egyúttal mentesítette is az embereket minden felelősség alól. A felelőtlenség mennyországában és poklában tartotta őket negyven éven át.

Erről jut eszembe egy furcsa találkozás. Egyszer, az ötvenes években, egy hideg, ködös novemberi napon összefutottam egy barátommal valahol a Körúton. Köhögött, tüsszögött, alig látott a náthától. Én mint tisztes és jól nevelt polgár előhozakodtam a szokásos ostobácska jótanácsokkal.

 -- Miért mászkálsz az utcán; menj haza, feküdj le, igyál sok teát;kanalazd a hecsedli lekvárt (mert akkoriban citrom nem volt kapható), és így tovább, -- de ő minderre csak a fejét ingatta.  -- Nem . . . nem . . . nem érdemes . . . úgy sem használ. . .  – De hát miért nem akarsz segíteni magadon? -- förmedtem rá végül.  --  Mert nem lehet. Mert amíg az oroszok itt vannak, úgy sem lehet semmin sem segíteni. Addig úgyis minden reménytelen…

Egy bizonyos szempontból igaza volt.  Uraink s parancsolóink valóban átfogó módon tették életünket nyomorúságossá. Másfelől azonban ez a makacs egyoldalúság jól jellemezte azt a hamis tudatot, ami mindnyájunkban kialakult azokban az években. Abban az illúzióban éltünk, hogy ha egyszer megszabadulunk diktátorainktól, akkor életünk minden problémája egy csapásra megoldódik. Amikor aztán eljött a szabadság, és problémáink többsége változatlanul megoldatlan maradt, becsapva éreztük magunkat. Megdöbbentett minket az, hogy még egy szabad és demokratikus társadalomban is lehetnek problémák.

Sőt, még náthásak is lehetünk.

Ez a tanmese a politikusok szerencséjéről szól. Mármint a mai politikusok szerencséjéről. Mert elődeik korántsem voltak ilyen szerencsések.

Néhány évszázaddal ezelőtt a politizálás még meglehetősen kockázatos mesterség volt. Nem babra, hanem vérre ment a játék. Nem, ne ijedjenek meg, nem akarom felsorolni az összes lefejezett, megfojtott, vízbe fullasztott, karóba húzott, kibelezett, megnyúzott, megmérgezett, megvakított, felnégyelt, felkoncolt, felrobbantott, agyonlőtt, ablakon kidobott, börtönben senyvesztett királyt, királynét, trónörököst, nagyherceget, kancellárt, minisztert, elnököt. Vége-hossza-nincs leporellólista lenne belőle. De az azért bosszant, hogy politikusaink folyton folyvást panaszkodnak, hisztériáznak, a parlamenti vitákat háborúskodásként élik meg, és méltatlankodnak azon, hogy mennyire eldurvult nálunk a politikai élet. A kérdés ugyanis az, hogy: mihez képest?

Mert a magyar politikai élet legforróbb pillanatai és leghevesebb csatározásai is édenkerti idillek ahhoz képest, ami a korábbi századok tiszteletreméltó s nagy műveltségű Európájának politikájában újra és újra lejátszódott. Igen, le-„játszódott”, mert a politika nemcsak ma, a televízió világában, hanem korábban is játék, színjáték volt, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy sokkal véresebb játék volt, mint manapság.

Olvasom Huizinga (1976) remek könyvét A középkor alkonyáról. Különösen „Az élet feszültsége” című fejezetet ajánlom a mai állapotokkal elégedetlen állampolgáraink és politikusaink szíves figyelmébe.

Ne feledjük, Huizinga könyve, a százéves háború korszakáról, a burgundiak és armagnacok véres háborújának s polgárháborújának, a kegyetlenül elfojtott jobbágyfelkeléseknek, pestisjárványoknak, éhínségeknek, dinasztikus és vallási gyűlölködéseknek, bosszúknak és ellenbosszúknak korszakáról szól. (Talán csak a 17. és a 20. század volt Európában még ennél a kornál is véresebb.) Ebben a nehéz korszakban a politikusoknak se volt könnyű dolguk. Mai utódaik hálát adhatnak az Istennek, hogy nem akkor éltek.  Idézem Huizinga szavait:

„Gyakran megtörtént, hogy nagyurak kerültek a vérpadra, ilyenkor a köznép nagy gyönyörűséggel szemlélhette a szigorú igazságszolgáltatást, és a földi nagyság mulandósága is nyilvánvalóbb volt, mint akárhány festmény vagy prédikáció nyomán. A hatóságok gondoskodtak róla, hogy a mély benyomást keltő színjátékból semmi se hiányozzék: a halálba indulókat magas állásuknak megfelelő díszes ruhában vezették a vérpadig. Jean de Montaigu, királyi főszertartásmester, Félelemnélküli János áldozata, magas szekéren ül, előtte két kürtös lovagol. Hivatali díszruháját viseli, föveget, félig fehér, félig piros kabátot és nadrágot, aranysarkantyút; így aranysarkantyúsan függött a lefejezett holttest az akasztófán.” [1]

Vagy:

„Maître Oudart de Bussy visszautasította a felajánlott parlamenti helyet, fejét XI. Lajos külön parancsára kihantolták, és skarlátvörös prémes süvegben, »parlamenti tanácsnok módjára« közszemlére tették Hesdin piacán – magyarázó versezettel ellátva.”[2]

Vagy:

„Mons város lakói drága pénzen megvásároltak egy rablót, egyedül a szórakoztató felnégyelés kedvéért, 'ami jobban tetszett a népnek, mintha egy újabb szent támadt volna fel halottaiból'. Miksa római király brugge-i fogsága idején, 1488-ban, a nép nem tud betelni azzal a látvánnyal, hogy a vásártéren, magas emelvényen megkínozzák az árulással vádolt városi tanácsosokat; hiába könyörögnek a szerencsétlenek, újra meg újra elhalasztják a kivégzést, hogy a nép minél többször végigélvezhesse gyötrelmeiket.”[3]

Vagyis más szóval, sajátos és nem különösebben kellemes módon a politikusok még halálukban is szolgálták a közt, vagy ahogy akkor mondták: a népet. Mert – ha hihetünk forrásainknak – az embereknek szüksége volt az élet és a halál, az emberi nagyság és bukás e drámai jeleneteire. Ha már nem volt demokrácia, és nem volt igazság, legalább a szerencse forgandóságában akartak hinni, és ki nem merülő érdeklődéssel csüngtek azokon az eseményeken és történeteken, amelyek a nagyok, a hatalmasok, a gazdagok, a királyok bukását mutatták be. (Az Erzsébet-kori tragédiákat is részben ez a népi-emberi igény éltette.)

Mindez szerencsére már a régmúlt. Már nem folyik (sok) vér a politikában, már nem az élet, hanem legfeljebb a karrier a tét. Ma már a parlamenti „csata”, a „lebunkózás”, a „pengeváltás”, az „ostorozás”, „kibelezés”, a „törzsi háború” csak afféle üres metafora; csak szó, szó, szó…

S ha ez így van, akkor érdemes volna talán átváltani egy olyan diskurzusra és magatartásformára, amelyben a hajdani csatakiáltásokat s hadi erényeket a polgári lét fogalmai s erényei váltanák föl; a Parlament valamennyi szektorában és egészében. Nem volna ez talán olyan látványos szerep, mint hajdanában a vérpadon, a tömeg se rivallna olyan önfeledten. De mindenki jól járna.

Mindettől függően vagy függetlenül a korábbiakhoz képes gyöngyélete van manapság a politikusoknak. Meg kellene becsülniük magukat. És talán egy kicsit szorgalmasabban s odaadóbban dolgozhatnának az ország sorsának jobbra fordulásán.

Egy klinika járó betegeket kezelő termében ülök. Körben ágyak, csepegnek az infúzíók, nővérek szorgoskodnak, vért vesznek, injekcióznak, lázat mérnek, orvosok tanácskoznak. Középen asztal, leterítve szép, fehér abrosszal. Körülötte ülnek négyen-öten. Már átestek a kezelésen, vagy várnak rá. Súlyos betegek mind, úgy is mondhatnám, hogy a halál árnyékában élnek.

Hosszú ideig szótlanul ülnek, van aki gyűrött magazint olvas, vagy tompa ceruzával keresztrejtvény sorait töltögeti ki. Van, aki magába roskadva hallgat. Majd, egyikük mond valamit, talán a karácsonyt emlegeti, valaki rábólint, és az akadozva elinduló beszélgetés, hogy hogy nem, a karácsonyesti vacsorára terelődik. És néhány percen belül átszakad a gát. Egymást túllicitálva özönével jönnek a emlékek, a receptek, a mazsolás tyúkhúsleves, harcsapaprikás túrós csuszával, borral öntözött borjúgulyás, a kötözött, pácolt, füstölt, főzött sonka, az fokhagymával párolt tokaszalonna, tepsibe sült burgonya, remegő kocsonya, babos káposzta, gombás, hagymás, tojásos sült tarja, káposztás tészta sült kacsával, a kemencében sült friss kenyér ropogós héja… Megvilágosodik elkészítésük ezer titka, furfangja; ahogy ők vagy a falujukban az asszonyok csinálták; egyre hevesebben egymásra licitálnak --  és ott illatozik, ragyog, gőzölög a képzeletbeli asztalon minden idők legnagyszerűbb, legdúsabb karácsonyi lakomája. A sápadt arcok áthevülnek, mosolyognak, átszellemülnek, az élet dús örömével, fényével ragyognak.

 Miközben, körben tovább csöpögnek az infúziók, villognak az injekciós tűk, gurulnak a betegszállító ágyak, sápadtan fekszenek a betegek.

 Eszembe jut erről egy híres középkori tanmese. Egy ember egy szörny elől menekül. Fejveszett futása közben nem veszi észre, hogy egy szakadék felé rohan. Belezuhanna, de az utolsó pillanatban még épp el tud kapni egy gyökeret. Kétségbeesetten kapaszkodik bele. A feje fölött, ott vicsorog a szörnyeteg, alatta tátong a mélység, Rémülten látja, hogy a gyökeret két egér, egy fehér és egy fekete egér rágja (a nappal és az éjszaka, vagyis a múló idő szimbólumai). A gyökér egyre vékonyul. Emberünk azonban ekkor észreveszi, hogy a gyökéren valami kis méz csorog lefelé. Erőlködik, próbál feljebb kapaszkodni, hogy lenyalhassa a mézet. Miközben, minden pillanatban a halál vár rá. Fölötte a szörny, alatta a szakadék.

Miről szól ez a történet? Az ember végtelen esendőségéről és mohóságáról? Vakságáról? Nyomorúságáról? Vagy halált megvető, hősies élni akarásáról? A reményen túli reményről? Az elmúlás elleni emberi lázadásról? 

Nem tudom, jól emlékszem-e, de mintha Sartre írta volna, hogy:

         „Ha tudnám, mi lesz könyvem befejezése, el se kezdeném írni.”

-- Arra utal-e ez, hogy a gondolkodásnak legfeljebb pihenőpontjai vannak, befejezése, végállomása, végső konklúziója nincs?

-- Arra, hogy a gondolkodás kaland, az előlünk folyton tovafutó igazság keresésének a kalandja?

-- Arra, hogy nem zárul le életünk: folyton folyvást új és új titkot lehetőségek nyílnak meg előttünk?

-- Arra, hogy nem vagyunk rabjai a már meglévőnek, a már adottnak, a már ismertnek, tudottnak?

-- Arra, hogy szabadok vagyunk, ha képesek vagyunk újra és újra nekiindulni az ismeretlennek?

-- Arra, hogy szabadok vagyunk, ha nem fogadjuk el késznek a világot és önmagunkat?

-- Arra, amit Nicolai Hartmann, a kiváló német filozófus így fogalmazott meg:

                        „Csak egy befejezetlen ember lehet szabad.”[1]

Unos-untig idézgetjük József Attila Thomas Mann üdvözlése című versének azt a bizonyos öt sorát: 

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,

hadd lássunk át magunkon itt ez estén.

Szépek, szíven ütnek, de végiggondoltuk-e, hogy mit is jelentenek ezek a sorok? Mit jelent az, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”? Mi a különbség az „igaz” és a „valódi” között? Mire gondolhatott a költő? Van valami a valóság, a mindennapi valóság mögött, ami más, több, értékesebb, „igazabb”, mint ez a valóság? 

• Talán a dolgok rejtett összefüggése, aminek létét mi legfeljebb csak sejtjük, reméljük?
• Az életnek valami rejtett törvényszerűsége, ami mozgatja, szabályozza, irányítja a világot?
• A zavaros mindennapokba belevesző életünknek valami rejtett értelme?
•  Valami „transzcendencia”, valami, ami több, igazabb, fontosabb, mint mindennapi gondjaink-örömeink monoton sora?
• Valami igazi, értékes, fontos, nagyszerű, vigasztaló, ami átsugárzik az élet zűrzavarán, monotóniáján? Amitől áttetszővé válik s átszellemül a valóság.

Valamiféleképpen ugyanezzel a kettősséggel, dualitással kapcsolatban idézi  Pilinszky, Rilkét: „Rettenetes – írta Rilke --, hogy a tények miatt sose tudhatjuk meg a valóságot.”[1]  Mások a szavak, de mintha ugyanarról volna szó. Mintha Rilke is arról írna, hogy a mindennapi élet efemer tényei (Józsefnél a „valóság”) eltakarják azt, ami igazán fontos, a mélyen fekvő, rejtett, igazi valóságot (Józsefnél az „igazat”).

Nem azzal a szomorú képtelenséggel állunk-e itt szemben, hogy élünk, de nem tudjuk, hogy miről szól az életünk? S csak néha sejlik föl, sugárzik föl ez a rejtett értelem, vagy az értelem sajgó hiánya.

                                                                                   (A Nincsből a Van felé)