Hankiss

„Nem értem, hogy az emberek miért félnek az új eszméktől. Én a régiektől félek.” (John Cage)

      „Egyetlen bajom van az életben. Az, hogy nem vagyok valaki más.” (Woody Allen)

      2013.01.19. 18.28 - hankiss

      Jól hangzik. De vajon komolyan gondolta-e ezt Woody Allen?

      Megunhatja az ember magát. Néha már én is úgy érzem, hogy a saját könyökömön jövök ki. Elkopott rutinválaszaim vannak az élet különböző helyzeteire és kérdéseire. De ha választhatnék, valóban vállalnám-e azt, hogy hirtelen más valaki leszek?

      Nehéz kérdés. Mert ha úgy általánosságban merül fel a dolog, persze, hogy azt mondanám: Szeretném mondjuk 20 évesen újra kezdeni az életet.

      De ez így önmagában még nem volna igazi váltás. Mert első lelkesedésemben arra gondolnék, hogy én magam, mai személyemben kezdeném újra az élet kalandját. Így azonban még nem volnék valaki „más”. Ha azt mondaná a láthatatlan bíró, hogy fel kellene adnom teljes mai magamat, azt, aki ma vagyok, egy élet minden emlékével, tapasztalatával, találkozásával, kapcsolatával, örömével/szomorúságával együtt, mindent, amit átéltem, megtapasztaltam, és teljesen másvalakiként, teljesen ismeretlen emberként kellene beleugranom egy ismeretlen életbe, ismeretlen jövőbe, akkor megtorpannék.

      Az ajánlat ekkor is vonzó lehetne, különösen az idős emberek számára, mert ugyan ki akarna lelépni az élet színpadáról, kit ne vonzana az, hogy kap még egy esélyt. De a döntéshez igazi bátorságra, akár vakmerőségre volna szükség. Szorongva az ismeretlentől, az ismeretlen másságtól, egy ismeretlen, kiszámíthatatlan élet majdani fordulataitól, nem mindenki vállalná a kockázatot. Nem is mindenki érezné magában az erőt arra, hogy mindent újra kezdjen, egy másik életen át végigzakatoljon.  

      Valószínűleg megkönnyítené a helyzetet, ha megmondhatná az ember, mi vagy ki szeretne lenni. Mondjuk mozdonyvezető, autóversenyző, sokgyerekes boldog családanya vagy apa, hollywoodi sztár, fiatal bankár, miniszterelnök…

      Sokkal nehezebb volna, ha konkrétan meg kellene jelölni, hogy az általam ismert emberek közül – s lehetnek ezek az emberek történeti alakok és ma élő emberek – kinek a személyiségébe szeretnék belebújni. A fiatal Szókratészként, Leonardóként, Nietzscheként, Napóleonként, Goetheként, Einsteinként, Kennedyként, Ronaldoként szeretnék-e újjászületni – hogy szerénytelenül csak a legjobbakat említsem. És mit kezdenék ezekkel a képességekkel, lehetőségekkel? Mire vinném? Hova jutnék?

      És nem tudom, hogy az egész országban találnék-e valakit, akinek a bőrébe szívesen belebújnék, legyen bármilyen gazdag, híres, okos, sikeres is.

      És Ön, kedves olvasó, hol, hogyan, milyen esélyekkel, milyen emberként kezdené újra az életét? Vagy minden megkötés nélkül volna kedve s bátorsága beleugrani az ismeretlenbe?

       

      Rabok legyünk, vagy szabadok

      2013.01.18. 18.29 - hankiss

      Költői kérdés. Hát persze, hogy szabok akartunk és akarunk lenni. De azért nem árt tudnunk, hogy a szabadság nem olyan gyermekien egyszerű dolog, mint gondolnánk. Meg kell fizetni annak az árát, ha az ember a rabságból a szabadságba akar átlépni. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy kis történetet.

      Jól emlékszem arra a csípősen hideg novemberi reggelre Nyugat-Berlinben, 1989-ben, amikor több száz japán és amerikai turista között én is ott álltam a berlini fal egyik megnyitott kapujánál és vártam, hogy érkezzenek az első látogatók Kelet-Berlinbôl. Az első családok – elvágólag két szülő és két gyerek -- nagysokára fel is tűntek a reggeli ködben, a kelet-német ipar nyomorúságos zöldes és kékes, sárgás és barnás pufajkáiban, nadrágjaiban és cipőiben, az elmaradhatatlan hátizsákkal a hátukon. Zarándokútjuk első stációjaként kötelességtudóan sorba álltak az angol hadsereg egyik mozgó konyhája előtt, ahol kiskatonák a kelet-németek számára ihatatlan, vízből-tejből kotyvasztott teát kínáltak nekik műanyag poharakban. Kötelességtudóan megitták meg, vagy próbálták észrevétlenül kiönteni e kotyvalékot. Tíz-húsz méterrel arrább újra sorba álltak egy Mercedes-Benz kisteherautó előtt, amelyből egy snájdig eladó Mercedes-Benz luxusautók brosúráit osztogatta ezeknek a boldog vagy boldogtalan Trabant és Wartburg tulajdonosoknak. Ezek után autóbuszra szállhattak, amely ingyen – Berlin város ajándékaként -- bevitte őket Nyugat-Berlin központjába, a Kurfürstendammra. Alighogy leszálltak, maris újra sorba kellett állniuk, mert itt meg műanyag csajkákban bablevest osztottak nekik. (Máig sem tudom, miért hitték a nyugat-berliniek, hogy a kelet-berliniek az éhhalál küszöbén állnak.) Kötelességtudóan leültek a járda szélére, és kanalazták a bablevest, biztosítva vendéglátóikat, hogy ez a nyugat-német bableves sokkal jobb bableves, mint a kelet-nemet bableves (csak később derült ki, hogy a leves voltaképpen amerikai katonai konzerv bableves volt).

      Közben a vasárnap reggeli, elegáns korzózó tömeg ott keringett körülöttük, és úgy bámulta őket, mint valami más bolygóról idekerült különös, ember formájú, de azért mégsem egészen emberi lényeket. Ezek után immár negyedszer sorba állhattak, ezúttal a száz márkájukért, amely a nyugat-németek bőkezűségéből mindegyiküknek járt, majd elkezdődött vándorlásuk a nyugati világ egyik legdrágább és legpompásabb vásárló negyedében. Járták az utcákat és üzletközpontokat, húzva-cipelve-egzecíroztatva gyerekeiket, egyre kimerültebben s reménytelenebbül, kezükben szorongatva zsugorodó száz márkájuk maradványait. Este, midőn hazaindultak, immár gyalog, mert a buszok nem kerültek elő, kielégületlenül és megalázva tűntek el a fal nyílásán keresztül az esti ködben. Egyetlen nap leforgása alatt forradalmárokból szegény rokonná vedlettek, akik egy nap alatt rá kellett, hogy jöjjenek, hogy elvesztettek negyven évet az életükből.

      És nemcsak ők, hanem Kelet-Európa valamennyi társadalma elvesztette ezt a negyven évet, és elvesztette azonosságtudatát, méltóságát, önbecsülését. Elveszettük alibinket, hogy rabok, és az a jóleső tudatunkat, hogy mártírok voltunk hosszú ideig. Újabb identitás után kelett nézniük, az önbecsülés, az emberi méltóság újabb forrásai után, egy ismeretlen és új világban.

      Szerencsére mindez már a múlté. Vagy mégsem? Tudtunk élni azzal a nem könnyen elsajátítható szabadsággal, aminek a lehetősége 1989-ben nyílt meg előttünk? Szabad és felelősségteljes polgárok országa vagyunk már? Vagy bennünk van még évszázados szolgaságunk szorongása, alázata, indulata, bénasága?

      Igen, a tejes-vizes teát talán ingyen adják. De a szabadságot nem.

      Nem szeretem Magyarországot…

      2013.01.15. 11.18 - hankiss

      „Nem szeretem Magyarországot” – írtam néhány évvel ezelőtt, majd sietve hozzáfűztem: „Ez persze így nem igaz. Mert mindent ennek az országnak köszönhetek. De nem szeretem olyannak, amilyen. Amilyenné lett. Tehetetlenkedő, szétesett, marakodó. Elherdálja értékeit, elherdálja lehetőségeit…”

      S ha ma megkérdeznének, ugyanezt mondanám. 

      Mert az elmúlt húsz évben vezetői száz- vagy ezermilliárdokat szórtak, herdáltak el    meggondolatlanul, ostobán, kapkodásukkal, rossz döntéseikkel, vagy éppen kancsal álmokat kergetve. Úgy viselkedtek, mintha nem is Európában élnénk.

      Nem szeretem, mert az ország még mindig rabja egy rossz magyar múltnak, a jobbágyi alázat, a feudális, urambátyámoskodás, patópálkodás, úrhatnámkodás és a durva igazságtalanságok, felelőtlenségek, lomposságok országa.

      Nem szeretem, mert állampolgárként még nem vagyunk igazán autonóm és felelősségteljes polgárai ennek az országnak. Ha gazdag vagyunk, kicsúsztatjuk millióinkat, milliárdjainkat pálmafás, aranyhomokos szigetecskékre, hogy ne ez a poros alföldi ország épüljön belőle; ha szegények vagyunk, úgy érezzük (gyakran méltán), hogy nem kapunk semmit ettől az országtól, s akkor ugyan miért is kellene bármi felelősséget éreznünk ezért az országért.

      Nem szeretem önmagunkat, mert marakodunk, gyűlölködünk, ahelyett, hogy közösen próbálnánk elindítani ezt a kátyúba ragadt országot. Ezúttal nem lefelé, hanem felfelé a lejtőn.

                        Nem lesz könnyű.

       

       

      Politikus-nevelde 1

      2013.01.11. 18.48 - hankiss

       

      A híres antropológus, Victor Turner egyik könyvéből veszem az alábbi történetet. (A rituális folyamatot, 1969, 2002). Politikusaink figyelmébe ajánlom felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül. A Zambia-beli Ndembu törzs életéből vett példán mutatja be azt, hogy hogyan lehet valakiből törzsfőnök. 

      Mindenekelőtt építettek a kiválasztott személynek egy nyomorúságos kis kunyhót körülbelül egy mérföldre a törzs főfalujától. A kunyhót Kafunak vagy kafuinak nevezték: a szó a Ku-fua igéből származott és azt jelentette, hogy meghalni. A jövendő főnöknek itt kell majd „meghalnia” mint közönséges halandónak, közembernek, mielőtt törzsfőnökként újjászülethet. Ezek után az illetőt megfosztották minden jelvényétől, ruhájától, gyakran még a nevétől is. Rongyokba öltöztették mint egy rabszolgát, majd napnyugtakor a kunyhóhoz vezették. A kunyhóba rangidős felesége vagy egy rabszolganő kísérte el. A kunyhóban alázatosan össze kellett kuporodnia, miközben felesége vagy a rabszolganő különféle gyógynedvekkel és a szomszédos szent folyóból hozott vízzel öntözgette. Ezután következett a Kumukindyala, vagyis az ócsárlás, becsmérlés, gyalázás rítusa. A szidást felesége vagy a rabszolganő kezdte el, s mások folytatták, a következőképpen:

      Maradj csöndben (Fogd be a szád)! Hitvány, önző, zsémbes bolond vagy. Nem szereted embertársaidat, haragszol rájuk!  Alávaló tolvaj vagy! Tedd félre az aljasságot, tedd félre a haragot, hagyj fel a paráználkodással. De azonnal! Rád bízzuk a törzsfőnökséget. Együtt kell majd enned embertársaiddal, együtt kell velük élned jó viszonyban. Ne kotyvassz boszorkányitalt, hogy aztán felfalhassad társaidat a kunyhójukban – ez tilos!  Téged és csak téged akartunk törzsfőnöknek. Készítsen a feleséged ételt az embereknek, akik idejöttek a falvakból. Ne légy önző, ne magad javára használd a törzsfőnökséget! […] Ne hozz részrehajló ítéletet semmiféle peres ügyben, s kiváltképpen ne, ha a gyerekeid is érintve vannak a dologban. Azt kell mondanod: „Ha valaki lefeküdt a feleségemmel, vagy megkárosított engem, nem szabad igazságtalanul megítélnem az ügyet. Nem lehet harag a szívemben.”

      És ezzel még nem volt vége a dolognak. Jöttek egymás után a törzs tagjai, és aki csak akarta, szidhatta, vádolhatta, becsmérelhette a jövendő főnököt.  Közben a felesége, mint valami mihasznát, lökdöste, taszigálta, de neki mindezt némán és alázattal kellett tűrnie, ott kuporogva. 

      Megalázták, megszégyenítették, megsemmisítették mint egy rabszolgát – hogy sohase felejtse majd el, honnan jött; hogy mindenkor emlékezzék majd arra, mit jelent szegénynek, megvetettnek, kiközösítettnek lenni. Hogy a hatalom éveiben is megőrizze alázatát, esendőségének, semmisségének a tudatát. Hogy egy pillanatra se higgye, hogy előbbre való a többieknél… És csak a gyötrődés hosszú órái után, másnap reggel került sor az újjászületésre, a főnöki tisztségbe való beiktatás ünnepélyes ceremóniájára.

      Tanulságos történet, mai politikusoknak, a Parlament jobb- és baloldalán egyaránt. Mai és jövendő vezetőinknek. Gondoljanak néha arra a bizonyos kunyhóra, és maradjanak néhanapján, egy pillanatra: csöndben.

      Bolondítjuk magunkat?

      2013.01.08. 18.25 - hankiss

      Valóban „ércnél maradandóbb”-e az emberi gondolat? Az emberi alkotás? Túléli-e az elmúlás pillanatát? Nem önáltatás-e ez? Hiú ábránd? Vágy? Valami, amibe belekapaszkodunk a nemlét szakadékának a szélén? Nem maradandóbbak-e a tárgyak? A szemben lévő domb, a folyóparti kavics, a szikla? Miközben gondolataink, érzéseinek, emlékeink a semmibe tűnnek.

      Vagy talán mégsem?

      Talán az emberi tudat képes olyan nem-anyagi „konstruktumok” létrehozására, amelyek maradandóbbak, mint a ház, a szikla, az érc?

      Ha egyszer megszületett egy matematikai képlet, Kant vagy Nietzsche egy-egy gondolata, egy Mozart vagy Beethoven-szonáta dallama, vajon eltűnhet-e nyomtalanul? Vagy ott lebeg valamilyen általunk nem ismert formában/térben/dimenzióban? A semmiben? Lehetséges, hogy a természetben nincs tökéletes derékszög, csak az emberi gondolkodás hozta létre, és lehet, hogy a világ összes derékszögű háromszöge eltűnik az emberiség eltűnésével. De ezzel még a Püthagorasz tétel nem feltétlenül semmisül meg. Ott lebeg majd valahol egy ismeretlen térben.

      És vajon az a fényes-színes kép is, ahogy az emberi tudat rácsodálkozott a világmindenségre, örökre megsemmisül majd akkor, amikor az emberiség eltűnik a föld színéről? És a Világegyetem továbblétezik majd a maga vak és otromba némaságában? A tudat egy pillanatnyi s tűnő felvillanás volt csak ebben a bamba univerzumban?

      És vajon örökre eltűnik-e a semmiben T.S. Eliot híres Chesshire macskájának felvillanó mosolya? Vagy ott lebeg valahol az ismeretlenben?

       

      Futball és politika

      2013.01.04. 12.12 - hankiss

       

      Évekkel ezelőtt közös „beszélgető könyvet” adtunk ki Lengyel Lászlóval. Ebből idézek itt néhány bekezdést; abból a fejezetből, amelyben a szabadságról és a politikai függetlenség lehetőségeiről gondolkoztunk.

      HE: Nem vagyok független. Nem is lehetek.

      LL: Eddig mintha mindig az ellenkezőjét állítottad volna.

      HE: Akkor tévedtem. Mert nincs független ember. Nem lehet kibújni valamennyi függőségünkből. Emlékszel arra a viccre, amikor Kohn bácsi elmegy Belfastban a futballmeccsre? Nem? Akkor elmondom.

      Nos hát Kohn bácsi vagy Göre Gábor -- nem tudom már, melyik vicc-folklorból való ez a történet -- meglátogatja a rokonait Belfastban.  Szombaton kimegy egy helybeli angol meg egy ugyancsak helybeli ír futballcsapat rangadójára.  Izgalmas, szép meccs, Kohn bácsi/Göre Gábor lázba jön, felugrál, tapsol, biztat, hajrát kurjongat. A baj csak az, hogy rosszkor ugrál föl, rosszkor tapsol, rosszkor kurjongat. Illetve pontosabban: félreérthetően ugrál föl, tapsol, kurjongat. Máskor, mint a tőle balra ülő angol szurkolók, és máskor, mint a tőle jobbra ülő ír szurkolók. 

       

      Mindkét oldalról egyre gyanakvóbban méregetik. Nem értik, hogy végül is hova húz. Az angolok ráförmednek:  -- "Maga az íreknek drukkol!  Maga katolikus!" – "Nem, nem drukkolok az íreknek." Akkor maga az angoloknak drukkol. Maga protestáns" – horkannak föl az írek. "Nem, nem drukkolok az angoloknak", válaszol Kohn bácsi/Göre Gábor, és szeretné már nyugodtan nézni a meccset.

       

      Szomszédai végkép nem értik. Egyszerre kérdik két oldalról: "De hát akkor melyik csapatnak drukkol?" -- "Én?... Én egyszerűen csak szeretem a futballt, tapsolok annak, aki jól játszik, és szidom azt, aki rosszul. A futballnak drukkolok."  --  "Ahá", esik le a huszfilléres jobbra is, balra is. "Szóval maga atheista!"  – Ebben megnyugszanak, és tovább folyik a zenebona.

      LL: És te kinek drukkolsz?

      HE: Valahogy úgy vagyok a politikával, mint Göre Gábor/Kohn bácsi a futballal. Nem az egyik vagy másik pártnak drukkolok, hanem az országnak.  És ezen belül annak, aki szebben és jobban játszik. Mindazoknak, akik többet tesznek vagy tehetnek azért, hogy az ország előre haladjon és ne hátrafelé bukdácsoljon, araszoljon. 

        

       


       

      Ferenc József és Freud

      2012.12.28. 17.36 - hankiss

      Koronázására Pest-Budára jött Ferenc József császár. És – a fáma szerint -- ünnepi beszédében komoly freudi elszólásba keveredett. Valószínűleg csillogtatni akarta (szövegíróinak hada csillogtatni akarta) történeti tájékozottságát. Széchenyit idézve („Magyarország nem volt, hanem lesz”) így szólt: 

                    „Magyarország nem volt, hanem nincs.”

      Ezen akkor megdöbbenhetett a kacagányos/darutollas úri közönség. Ma, az első pillanatban, jót nevetünk a dolgon, -- de a következő pillanatban kicsit elszorul a szívünk. Csak nem volt igaza? 

      Vigasztalásul Esterházy Péterhez fordulunk. Ő írja valahol, hogy Magyarország

                                 „Kicsi, fantasztikus, jelentéktelen.”

      Igen, kicsik vagyunk. Ezt már úgy-ahogy (nem teljesen) elfogadtuk. Aztán megdobban a szívünk: Igen, persze, ki ne tudná, fantasztikusak vagyunk.

      De máris jön a feketeleves: Jelentéktelenek vagyunk.

      Igen, Magyarország lakossága még másfél ezreléke sincs a világ lakosságának, és GDP-je alig fél százaléka a világ össztermelési értékének. Stratégiai jelentőségünk – mióta már Taszár is Romániába költözött -- mérhetetlenül csekély. 1989 után még Európában is kezdtek elfelejteni. Mostanában Brüsszel időnként ide-ide pillant, és a fejét csóválja. De New Yorkból, Rio de Janeiróból, Pekingből, Fokvárosból erre felé nézve már átsuhan rajtunk a tekintet.

      De az, hogy kicsik vagyunk, nem mentség. Svájcnak hét és fél millió lakosa van. Mégis rajta van a térképen. Nagyon is.

       

      Utolsó szavak

      2012.12.26. 10.45 - hankiss

      Több gyűjteménye is van az úgynevezett „utolsó szavaknak”. Vagyis annak, hogy haláluk előtti órákban, pillanatokban mit mondtak híres politikusok, művészek, tudósok a mellettük/körülöttük állóknak.

      Alig-alig van szomorúbb, lehangolóbb olvasmány ezeknél a gyűjteményeknél. Nem, nem azért, mert szomorú pillanatokban születtek ezek a szavak, mondatok, hanem azért, mert többségükben semmiről sem szólnak.

      Szívszorongató, megalázó, hogy búcsúzva az élettől nem tudunk semmit sem mondani erről az életről. Nem tudjuk azt mondani, hogy jó volt, rossz volt, nem tudunk átadni valamit abból, amit átéltünk, amit fontosnak tartunk, nem tudjuk elmondani a körülöttünk állóknak, hogy végül is mi értelme volt az életünknek, mi értelme lehet az emberi életnek, az utánunk jövők életének. Némán távozunk. Régen legalább megáldottuk őket.

      Persze, vannak kivételek. Sok híres embernek feljegyezték az utolsó szavait. Vannak köztük megindítóak, fájdalmasak, vállvonogatóak, nyeglék, tréfásak, fáradtak, szellemesek. De inkább csak a nehéz pillanat kiáltásai, sóhajai ezek a szavak. Nem sokat üzennek nekünk arról hogy mit lehet, mit érdemes kezdeni az életünkkel. Itt hagynak minket, tanácstalanul.

       Hogy lássák, mire gondolok, felsorolok néhány híres példát.[1]

       A legrégibb és talán legismertebb az, amikor a munkájába elmerült, a porba geometriai ábrákat rajzoló Archimédesz hátra szól a következő pillanatban őt halálra sebző római katonának:

                                                     „Ne zavard köreimet”

      Egy kicsit mintha hasonlítanának ehhez a mártír cseh prédikátor, Huss János utolsó szavai,aki a máglyáról leszól a tűzre még egy jókora hasáb fát rádobó ügybuzgó jobbágyra:

                                                   „O sancta simplicitas!”

       Vagyis:                               

                                                 „Óh szent együgyűség!”

      Vannak, akik jobb híján, vagy mert nem akarják sajnáltatni magukat, megpróbálják valami tréfával elütni a pillanat drámaiságát.

                                        „Sok a tartozásom; Nincs semmim.

                                          A többit a szegényekre hagyom

       -- végrendelkezett Rabelais.

       „Isten meg fog bocsátani nekem; ez a foglalkozása.”

      -- próbálkozott a humorral még egyszer, utoljára az évek óta bénán betegágyban fekvő, haldokló Heine.

      „Hagyj békén, menj ki, a bolondoknak valók az utolsó szavak,

             akik életükben nem mondtak eleget” 

      -- szólt rá Marx a házvezetőnőjére, akik a nagy ember utolsó szavait meg akarta őrizni az utókor számára.

      „Nem fejezhetem be így. Mondd nekik, hogy mondtam valamit”

      -- szólt társának Pancho Villa, mexikói forradalmár.

      Vannak mások, akik nagyon is átélik az elmúlás drámáját, de hogy miről szólt az életük, miről szól az emberi élet, ők sem mondják el.

      Emily Dickinson, amerikai költőnő: 

      "Be kell mennem. A köd sűrűsödik."

      Thomas Hobbes, angol filozófus:

      "Utolsó utamra indulok. A nagy ugrásra a sötétségbe."

      Theodore Roosevelt:

      "Oltsátok el a lámpát"

      Goethe:

      "Több fényt!"

      Leonardo de Vinci állítólag önmagát vádolta:

      "Megsértettem Istent és az emberiséget, mert a munkám nem érte el 

      azt a minőséget, amelyet el kellett volna érnie."

      Beethoven utolsó szavait többen, többféleképen jegyezték fel. Az egyik változat mintha Leonardo szavaira rímelne:

                                    "Úgy érzem, hogy mindezidáig csupán

                                        néhány hangjegyet jegyeztem le."

      Vannak, akik az utolsó pillanatig ragaszkodnak az élethez.

      I. Erzsébet királynő:

      "Mindenem, amim van, odaadom még egy pillanatért."

       Vagy épp ellenkezőleg -- elegük van már az életből:

      Jane Austen:

      "Nem akarok semmit, csak meghalni."

      Vagy:

      "Unom az egészet"

      -- ezek voltak állítólag annak a Churchill az utolsó szavai, akinek életében kevés alakalma lehetett az unatkozásra.[2]

      *

      Hogy nagy szükség volna az embernek igazi utolsó szavakra, mondatokra, az élet értelméről szóló üzenetre, azt talán jelzi az, hogy irodalmi művekben, regényekben s főképp drámákban meglehetősen gyakoriak a mélyzengésű, megrendítő „végszavak”, mondatok, verssorok.

      Igaz, vannak művek, amelyek utolsó pillanataiban az élet értelmetlenségének vagy szörnyűségének képe villan fel. Gondoljunk csak Macbeth „ripacs színész” monológjára:

              

                                       "Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

                                       Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

                                       Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű

                                       Meséje, zengő tombolás, de semmi

                                       Értelme nincs."[1]



      [1] Macbeth, V. felvonás, 4. szín. Szabó Lőrincz fordítása.

      Vagy Joseph Conrad híres regényében, A sötétség mélyé-ben, Charles Marlow-nak, a regény hősének utolsó kiáltására:

                                                          Iszonyat![4]

      Vagy gondoljunk O’Neill Hosszú út az éjszakába című drámájának végén Jamie búcsújára: 

                                      „Nézzetek rám. Úgy hívnak, hogy Lehetett-volna,

                                      És úgy, hogy Soha-többé, Késő-már, Isten-hozzád”.

      De a világirodalom remekeiben gyakoribbak az olyan utolsó szavak, sorok, mondatok, amelyek költészetben, szépségben, nemes rezignációban oldják fel az elmúlás fájdalmát.

      Rómeó:

                                            „Sötét hajós, repítsd a szirt fokának

                                            E holtra fáradt, megtépett hajót”.

       Othello:

                                          „Én utam végén állok itt, a célnál,

                                          Bolygó vitorlám végső réve ez”.

      Ezek a sorok már mintha mondanának valamit az emberi életről. Bolyongásról, törékenységről, és mégis: a lét titokzatos szépségéről.

       

       



      [1] A következő website-okról vettem őket, ahol az olvasó még számtalan hasonló példát találhat. -- http://en.wikiquote.org/wiki/Last_words -- http://www.corsinet.com/braincandy/dying.html.

       [2]  http://en.wikiquote.org/wiki/Last_words#C -- Persze az Oxfordban, Cambridge-ben nevelkedett angol gentleman-ek mindenre azt mondták volt, hogy „unalmas”.

      [3] Macbeth, V. felvonás, 4. szín. Szabó Lőrincz fordítása.

      [4] Az angol eredetiben: „Horror!!

      A halál angyala -- Élet és sors

      2012.12.23. 17.12 - hankiss

      Ki ne emlékeznék Brueghel hires képére, az Ikarosz bukásá-ra? Szép és döbbenetes kép. Már-már idilli tájon békésen szánt a szántóvető, halászik a halász, legelteti nyáját a juhász, vitorláikat bontják a hajók. Béke és csend árad el a dombokon, mezőkön, tengeren, szelíden zsong a mindennapok élete. És senki sem veszi észre, senki sem figyel föl arra, hogy ebben a békés, hétköznapi pillanatban valaki a magasból, szárnyaszegetten, belezuhan a tengerbe; már csak a lába kalimpál ki a vízből.

       


      Életünk szinte minden pillanatában két szinten élünk: egyfelől mindennapi ügyes-bajos dolgaink, örömeink és bánataink „triviális” világában, másfelől az emberi Lét végső kérdéseinek, örvényeinek, magasságainak és mélységeinek rejtett tartományában. Itt, e tartományban – tudva-öntudatlan – a szabadságért, az emberi méltóságért, az élet elérhetetlen teljességéért küzdünk, és küzdünk az idővel, a mulandósággal, az elmúlással.

      Lehet, hogy ez így nagyon fellengzősen s romantikusan hangzik. Pedig éppenséggel nem az. Hanem egészen egyszerűen az emberi élet mindennapos története és egyben félelmetes-magasztos drámája. Ingmar Bergman szavaival élve:

       
      A halál angyala suhan át felettünk, Mia.
      Egy nagyon nagy történet szereplői vagyunk.[1]
       

      Hajlamosak vagyunk arra, hogy riadtan eltakarjuk a szemünk elől ezt a drámát. És ezzel elmulasztjuk azt, hogy amíg néhány évre, évtizedre itt vagyunk ebben a világban, megértsük azt, hogy: Voltaképpen mi is történik velünk? Kik vagyunk? Mit keresünk itt? Mit jelent az, hogy élni, létezni? Mit jelent az a megfoghatatlan valami, hogy „Lét”. Jelent-e valami mást, mint szántani, vetni, horgászni, nyájat terelni, vitorlát igazítani?

      Nem volt-e teljesebb, igazibb az élete Ikarosznak, aki a Lét határait ostromolta, akkor is, ha végül belezuhant a Semmibe?

       

       

       

       



      [1] Ingmar Bergman: Hetedik pecsét. Idézi Kreeft 2005, 33. o

       

      Liftbeszéd 3

      2012.12.20. 10.51 - hankiss

      Megszégyenülve olvasom Agatha Christie egyik regényében Miss Marple szavait:

      „Megtettem mindent, ami tőlem tellett.”

      Visszatekintve életünkre, melyikünk mondhatja el ezt önmagáról?

      (Ja, és hogy Agatha Cristie-ből idéztem? De hát Dante mellett, esténként, Babits is krimiket olvasott.)

      Bemutatkozás

      Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim,
      Kérem, ne számítsanak valami nagyon komoly és komolykodó blogra.
      Gondolkodni és játszani akarok. Úgy is mondhatnám, hogy játszani akarok a gondolatokkal, az emberekkel, a világgal, a szavakkal, az élet fontos és nem annyira fontos kérdéseivel, triviális és tragikus mozzanataival. Megkérdezem majd azt is, hogy vajon miért olyan a borospohár alakja, amilyen, de azt is, hogy hol s miért futott az ország sorsa vakvágányra- Vagy azt, hogy vajon lehet-e választ adni egy nagyon nehéz kérdésre. Arra, hogy: Mi lehet az emberi élet értelme?
      Vagyis leírom mindazt, ami éppen eszembe jut, vagy eszembe se jut.

      süti beállítások módosítása